Red Swamp
Peace and Hate
Vannak zenekarok, akiknél a fejlődés nem lineáris. Az új Red Swamp lemez pont ilyen pillanatképet mutat meg tökéletesen. Amit ebben a nyolc tételben hallok, arra még az előzetes dalok alapján sem voltam felkészülve. Bevallom, nem vagyok nagy híve annak, amikor egy lemezen angol és magyar nyelvű dalok is vannak, itt ugye ez a helyzet és működik. Ahogy működött – szerintem legalábbis – a nyílt politikai állásfoglalás is. Plusz egy rakás olyan elem is előkerült, ami eddig nem – vagy sokkal kevésbé hangsúlyosan – volt része a smoker metaljuknak.
Amikor az első előzetesként kihozták a Born To Bleed-et, éreztem, hogy valami nagyon jó készül. (Mondjuk azt nem gondoltam, hogy majdnem két évet kell várni a lemezre…) Ebben a dalban még erősebben megmutatkozott az a dalszerzési potenciál, ami a Time To Die albumon kezdett alakot ölteni. Ráadásul igazi merész húzás volt a leghosszabb tételt bedobni ízelítőnek. Ez a dal önmagában is egy utazás, akár a gitártémák változását a kezdő hagyományos metal riffeléstől, ami a ritmusszekció támogatásával a headbangelésre ingerlő középtempótól a speed/thrash témákig jut, majd a végén olyan dallamos lezárással kerekíti le, ami csoda. Greg változatos vokalizálása pedig a koronát rakja fel a lemezre, ahol ez a záró tétel.
Ha nem követted az előzeteseket, hanem először és egyben hallgatod a Peace and Hate albumot, akkor azt tapasztalod, hogy egy igazán jó felütéssel indul a lemez. A zakatolós Gravity megadja az alapot, mivel nem árul zsákbamacskát és megmutatja, hogy ez a Red Swamp már nem az a smoker metalos csapat, itt bizony alaposan kitolták a határaikat. Ha nagyon párhuzamot akarok vonni, akkor a fejlődésük íve némileg a Mastodon-éra emlékeztet. De még el sem csitulnak a meglepetés hullámai, amikor az Utolér képében jön egy olyan modern metal tétel, ami rögtön az elején a lemez egyik csúcspontja. Az ugye nem titok, hogy Greg rendkívül képzett torok, akinek a dallamok sem ooznak gondot (ajánlom a másik csapatát, a The Curious Kind-ot is), de amit ebben a dalban hoz a károgástól az üvöltéstől a hipnotikus dallamokig arról csak szuperlatívuszokban tudok beszéni.
Kiemelkedő a Cowards, egyértelmű híd a múlt és a mostani anyag dalközpontú megközelítése között. Az I am The Sun-t meg az a lassú, már-már doomos húzás teszi érdekessé és emlékezetessé, amire Greg ismét fantasztikus vokalizálást hoz. Az utolsó harmadra meg szinte sludge-ba váltanak.
Az előzetesen megosztott dalok közül a Nothingman volt az, ami akkoregyáltalán nem fogott meg. Nem tudtam megfogalmazni az okát, de a lemezen viszont annyira illeszkedik a hangulatába, annyira jól helyezték el az album közepén, hogy kénytelen lettem átértékelni a korábbi álláspontom, mert ez a dal is olyan változatos úgy zenei, mint ének terén. Ráadásul van egy ilyen elszállós vibe-ja, ami mindig be tud szippantani.
Az egyik csúcspont nekem a Takarodó, ilyen egyértelmű politikai állásfoglalást ilyen változatos zeneiséggel, ugyanakkor keményen megfogalmazva ritkán hallani.
A címadó végén a fúvósok igazi összevisszaságot és káoszt mutatnak, jól prezentálva a cím ambivalenciáját. A záró Born To Bleed meg igazi metal himnusz, kibaszott nagy refrénnel. Igazi nagyszínpadra való dal. Ez is mutatja, mekkora szintet lépett a csapat. Egy kör mondjuk a Lazarvs-szal hatalmas ugrást jelentene a rajongótábor méretében.
Korábban is bírtam a zenekart, a tíz éves jubileumi bulin bizonyították, hogy van bennük energia, potenciál és elhivatottság is, de ez a lemez. Le a kalappal. Nagyon kíváncsi leszek ezekre a dalokra élőben, de még inkább arra, hogy milyenek lesznek a következő album dalai.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
