Mindenképp elismerem az egyediségét, de sokakkal ellentétben engem sosem vonzott igazán a keleti kutúra. Nem lettes anime rajongó, kimaradt a Pokemon és alapvetően rengeteg szokással, hagyománnyal nem tudok szimpatizálni, főleg Japánt illetően. Ugyanakkor a szigetországnak is van egy olyan aspektusa, ami közelebb áll hozzám, ez pedig a horrorhoz való szintén egyedi hozzáállásuk. Persze sosem szórakoztatott annyira, mint az angolszász rémtörténetek, a klasszikus európai borzalmak, de a szellemvilágról és annak élőkre gyakorolt hatásairól érdekes elképzeléseik vannak, melyek nem kevésbé tudják a frászt hozni az emberre. Persze túl kell tennünk magunkat a fehér arcú, fekete hajú, mindenhonnan előmászó gyerekeken, hiszen ez csak apró szeletkéje annak a kevésbé ismert morbid közegnek, amivel a japánok rendelkeznek. Meséik rendszerint moralizáló jelleggel bírnak, hiszen ősi vallásokból eredeztethetők, mégsem őrizték meg sok esetben eredeti formájukat, inkább folyamatosan alkalmazkodtak az aktuális korhoz. Így eshet meg, hogy egy-egy középkori vagy akár régebbi rémség megfelelő formája megtalálható a modernebb városi legendák között. A közös pont azonban szinte mindig bizonyos: a szellemek, rémek, elátkozottak legfőbb mozgatóereje a bosszú az élőkön. Ezeket az entitásokat nem érdekli az igazság, nem vágynak nyomozásra, együttérzésre, pusztán a nyers és gátlástalan erőszak képes kioltani a szomjukat.
Erre a különleges világra alapozza black metalját a Saidan (oltár, áldozati oltár) nevű, nem mellesleg amerikában tevékenykedő duó. Érdekesség, hogy egyik tagja sem tartozik a japán közösséghez, pusztán rajongóként tekintenek erre a folklórra. A projektet Tyler Sellers (Of Serpents) hívta életre saját „szerelemgyerekként, ehhez csatlakozott egy régi jó barátja Shadosai művésznéven (Hunter Valentine, Vampirska). Zenéjükben nemcsak a szövegvilág tükrözi a bemutatni kívánt rémálmokat és misztikumokat, de magába a dallamvilágba is sikerült egy kicsit beleszőni a keleti világ ízeiből. Ebből adódik a zenekar elsőre is ható, egyértelműen sajátos világa: érdekes, sokszor emelkedett hangulat keletről, miközben a melodikus black metal skandináv alappilléreire támaszkodnak és időnként punkos lüktetésekkel is kacérkodnak.
Térjünk rá az akutális lemezre, ami nagylemezek tekintetében már a második. Számozása ettől függetlenül nem a debütáló Jigoku Siraling Chasm Of The Blackest Hell közvetlen folytatása, ami a japán pokol teremtményeit, az átkok, elátkozottak sokaságát kívánta megmutatni, hanem bemutatkozó demójuk, az Onkyo: Vengeful Spirits In The Eastern Night vizein kíván tovább evezni. Ezek szerint visszatérünk a városi legendák azonnal ítélő kísérteteihez, akiknek listája elég terebélyesnek mondható. A demón szerepelt egyik kedvencem, Teke Teke, akit félbeszakított egy metró és csak a könyökén közlekedve vadászta le áldozatait, ha azok magányosan voltak egy-egy állomáson. Az ő esetében is egy hölgyről van szó, ahogy az onryō-k esetében mindig. Fehér lepel, fekete haj és egy különleges képesség: szellem létére képes a fizikai világban gyilkolni, megszállni és félelmet okozni, de akár természeti csapást is hozhat egy családra.
Már-már slágeresen nyitja a lemezt a Kissed By Lunar’s Silvery Gleam, ami egyfajta elköteleződést mutat be a sötét entitások, elveszett lelkek irányába, szerelem kifejezése az éjszakának, a megfoghatatlan misztikumnak. Szélvészgyors aprítás finoman adagolt dallamokkal, időnként pedig egészen hatásos billentyűkkel. A Queen Of The Haunted Dell az eltemetett, elrejtett bűnöket taglalja, melyek nem képesek elévülni akár sok száz év alatt sem. Valamivel visszafogottabb a tétel, kevesebb a kapaszkodó is benne, de a hangulatára nem panaszkodhatunk. A Girl Hell 1999 egy kevésbé jól sikerült horrorfilmre utal, azonban a film alapjai a valóságból merítkeznek. Egy alapvetően szomorú sorsú lányról szól, akinek brutális nemi erőszak vetett véget az életének és azóta vadászik a hasonló bűnök elkövetőire. A lemezt a rövid, akusztikus Kate vágja ketté nem kevésbé kísérteties hangjaival. A második felvonásban valamivel depresszívebb, ha lehet még sötétebb tételeket kapunk, de minőségben ezek sem maradnak el az egyébként összesen 36 perces lemez első felétől. A Pale Imitation kapásból az egyik legpusztítóbb black metal az összes közül, a Yuki Onna meg már szimpla témája alapján árasztja a fagyosságot. Yuki ugyanis az egyik legismertebb jokai, vagy szellemlény a japán folklórban, aki a hóviharokban szedi áldozatait halálos, jéghideg csókjával. Nem is lehetne ennél hálásabb témát találni egy ilyen korongra. A keleties dallamok itt érvényesülnek legjobban, maga a dal is sokkal epikusabb, nagyívűbb a többinél. Ugyanezt el lehet mondani a záró I Am The Witch-ről is, ami abban különbözik társaitól, hogy nem ezúttal egy nyugati nyughatatlan lélekről szól, konkrétan a Bell boszorkányról.
Igazán érdekes, igényes kiadás tehát, amit a Saidan produkált, s bár zeneileg szórakoztató, egy kicsit felszínes is a maga módján. A témakör több lehetőséget is rejtegethet magában ennél, valamivel több spiritualitást és horror hangulatot is elviseltem volna a zenét illetően. A kiadványt teljes egészében meghallgathatjátok a duó bandcamp oldalán.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
A riffeket tekintve borzalmasan erős album lett, örülök, hogy adtam neki egy esélyt.
Senki se riadjon meg a japán-mániától, ez nem egy Matt Heafy-féle gyötrelmes borzadály! 😉