Soerd
Keldrikojast

(Signal Rex • 2025)

boymester

2025. április 14.

0

Pontszám

8

Elég rég írtam már mai, friss black metal kiadványról és meg kell mondjam, az észt Soerd bemutatkozó lemeze, a Keldrikojast sem azért kapott lehetőséget, mert olyan irgalmatlan energiával taglózott le, hogy ösztönszerűen klaviatúrát ragadtam. Nem, ez egy teljesen átlagos minőséget képviselő kiadvány, fiatal és tervekkel teli srácokkal, akik már 2021-ben kinézték maguknak a sötétség birodalmát, mint nyaralásuk következő helyszínét. A hozzáállásuk, a hagyományokhoz való ragaszkodásuk azonban ténylegesen megihletett és úgy voltam vele, hogy sodródjunk kicsit közösen az éjszaka tajtékzó hullámain. Amit a zenekarról tudni érdemes: jelenleg hárman alkotják, az alapítás azonban Erik (ének, basszus) és Siim (ének, gitár, dob, billentyűk) nevéhez kapcsolódik. Később újabb gitárosként csatlakozott hozzájuk Raiko, akinek már akadt némi tapasztalata a zenekaros dolgokban (Deceitome, Intrepid). Szemfülesek már ki is szúrhatták, hogy két név mellett is ott az ének kifejezés, ami ugyan nem számít világmegváltó újdonságnak, azonban Erik és Siim kettőse valóban egészen egyedi hangulatot képes teremteni a vokál segítségével.

Ez annak köszönhető, hogy nemcsak a károgást, dühödt morgásokat és sikolyokat tartják számottevőnek, hanem a tiszta hangokat is. A kántálós, ritualisztikus tiszta ének ráadásul szinte végig a károgással karöltve fordul elő: gyakran válaszolgatnak egymásnak, máskor pedig több teret is hagynak annak a verziónak, amit épp megkövetel a zene. Mindez a 90-es évek bűvöletében zajlik: atmoszférikus, melodikus, valódi földalatti hangulat is megtalálható a kiadványon, ami egészen tartalmas ahhoz képest, hogy csak 39 perces játékidővel próbálja elcsavarni a fejünket. A trió előszeretettel ül fel a harmóniákból álló monotónia vasútra, de a kézzel fogható, konkrétabb riffeket is szívesen alkalmazza, az időnként előtérbe kerülő akusztikus hangok, billentyűk egyfajta ambientes érzést is kelthetnek bennünk. Maga a hangzás amolyan átmeneti: mélyen morajló, kellően kásás, de azért a raw jelzőt nehéz lenne ráaggatni a végeredményre. Olyan, mint a kiadvány borítója: misztikus alak oson a kert végében, ami a fantáziánkat képes beindítani, de legbelül magabiztosan tudjuk, hogy csak Józsi bácsi mászott át a kerítésen cseresznyét lopni, a szemerkélő eső miatt meg felvette az asszony köpenyét. 

A recept tehát műfaji mércével, saját közegéhez viszonyítva egyszerű, ám lehetőséget szolgáltat a jó dalok írására, játszására. Ezzel él igazán a Soerd, dacára annak, hogy egy bemutatkozással találjuk szemben magunkat. A kiadványt nyitó, rövid dark ambient intro, a Pt. 1: Eeslugu (Vaikinud) /eszem az eszüket a címadásért/ már kellő misztikummal, áhitattal vonzza be azokat, akik fogékonyak a sötét mágiára és alig várják, hogy újra a fekete lovak közé csaphassanak. Az első ütések az Igavikke Jäädes során telibe is találják szerencsétlen patásokat, akik aztán meglódulnak velünk a legközelebbi szakadék felé. Azon felül, hogy ez a lemez leghosszabb dala, véleményem szerint a legjobb is, hiszen apait-anyait beleadtak a srácok a hangulatos kátrányozásba. Minden felsorolt erősséggel találkozhatunk, ráadásul a fogósságról sem kell lemondanunk az atmoszféra kárára. A dal közepén található lassulás mellett is konzekvensen egységes marad az egész tétel, ami egy közel 8 perces dal esetében azért megsüvegelendő ilyen fiatal csapat esetében (ha belegondolok, már masszívan hajtottam a csajokat középiskolás, koleszos fejjel, amikor meghozta őket a fekete gólya…). A folytatásban érkező, nyersebb Kolumatsuri is marad a hosszabb dalok családjában, ám itt a dal második felében található jajjgatás a háttérben eléggé hazavágja a dolgokat. A bagzó macskától kölcsönvett hangorgia inkább keltett nevetséges hatást és hazavágta az egyébként jól felépített dalt. Szerencsére az újabb monstrum, a Peied Ja Lumihall már mellőzi ezt a fajta éneket és visszatér a kezdeti, okosan váltakozó formájához, sőt, annak egy álmélkodósabb, hipnotikusabb verziójához. A Muldunute Mana folkos dallamokat szállít felénk, akárcsak a rövid, ambient üstben fogant Interluudium után érkező Pisaratais Puskarit. Furcsa robbanásai ellenére hangulatos darab, akárcsak az újabb ambient tétel, a záró Keldrikojast.

Igazán kellemes érzés belegondolni, hogy a 90-es évek black metal undergroundjának hatása egyszerűen még mindig ott él a mai fiatalságban is. Csúcsra törés, kereskedelmi siker reménye nélkül vágnak még mindig bele egy-egy ilyen ösztönvezérelt, a műfajhoz tisztelettel nyúló kiadványba, aminek csak a puszta zene iránti alázat adja a magvát. Persze ettől függetlenül nem lesz több a Keldrikojast egy ismeretlen zenekarnál, akik régimódi fekete fémben utaznak, de akadnak még olyan zenehallgatók is, akik mindezt értékelni tudják.