Azt a hasispipafüggő, csempelábú bécsi örömlány nénikéjét, hogy milyen rohadt gyorsan megy az idő. Az egyik pillanatban megjelenik egy csík egy teszten, a másikban pedig már itt ülök és gépelek egy fülessel a fejemen, nehogy felébredjen az asszony vagy valamelyik gyerek. Három évvel ezelőtt váltunk kis, nemrég nagycsaláddá és éppen három éve írtam a kanadai Spectral Wound, kevésbé családbarát politikát folytató black metal anyagáról. A Diabolic Thrist már önmagában a harmadik korong volt a zenekar történetében és ott szépen ki is fejtettem, hogy miért is az a legjobb kiadványuk. A banda a folyamatos fejlődés útját választotta a köztudatba robbanás helyett, azonban az említett anyag miatt biztos vagyok benne, hogy jóval többen várták már a folytatást. Ez Songs Of Blood And Mire címmel érkezik (érkezett, mert pár hete már befutott a promó) és egyáltalán nem bűn komolyabb elvárásokat támasztani vele szemben.
Ugyanakkor az ilyesmivel mindig óvatosnak kell lenni, mert abban is biztos voltam az album elindításakor, hogy sok újdonságot nem fogok hallani most sem, pusztán azt várom el a bandától, amit egyszer már sikerült felépíteniük: egy jól sikerült, múltidéző, de frissítőnek ható, melódiákat sem megvető black metal korongot. A sikerük titka bizony nem az újrafeltalálás volt, hanem a jól megírt, jól megszólaló tételek. Az A Diabolic Thrist annyira volt mocskos és alattomos, amennyire illik, miközben egyik fogós darálásból zuhantunk bele a másikba. Sajnos azonban a folytatással nem szökött azonnal szárnyra a szerelem, mivel a nyitó Fevers And Suffering tétel nem kapott el annyira, ahogy azt vártam. Jobb lett a hangzás, ami kissé lelombozó, bár még mindig távol áll a polírozott modern csodáktól, valamint kevesebb esszenciális sötétséget állít csatasorba. Azért a tételben akad pár combos robbanás, mégsem a legideálisabb a korong elejére.
A másodikként érkező At Wine-Dark Midnight In Mouldering Halls viszont kiélezte az érzékszerveimet és odafigyelésre ösztökélt. Megérkezett az az elcsépelt fekete fém, ami századjára is el tud szórakoztatni egymásba olvadó harmóniáival, időnként kifejezetten punkos lüktetésével és rideg, elidegenedést árasztó károgásával. Sokkal okosabban építkezik a dal és a gitárjáték is azt a színvonalat hozza, amit már megszokhattunk annak ellenére, hogy a jól összeszokott gitáros páros egyik tagját lecserélték (Sean Zumbusch ment, Andreas Arango érkezett). A valódi bólogatás a beszédes című Aristocratic Suicidal Black Metal című dallal vette kezdetét, amiben nagyobb hangsúlyt kapott a hagyományos heavy metal örökség gitárszólókkal és morbid galoppozásokkal.
Ebben a vegyületben megtaláltam a hangzás változásának pozitív oldalát is: Jordan Kelly dobjátéka sokkal erőteljesebbé vált, ráadásul érdemes is rá figyelni. Így van ez a The Hourn Marauding kapcsán is, ami visszakanyarodik az előző lemez hipnotikusabb, klasszikusabb fekete fém monotóniájához. Nem sok pihenőt enged meg a dal magának, közel hat percen keresztül kapaszkodhatunk az általa gerjesztett örvényekbe. A jól sikerült tétel vége felé ugrott be, hogy a Spectral Wound eddig minden volt, csak gonosz nem, úgyhogy szinte erre reflektálva érkezett meg a Less And Less Human, O Savage Spirit, hogy azonnal a kedvencemmé váljon. Az agresszív és pusztító ütemek magukkal hozzák kistestvéreiket is: a ritualisztikusságot és az okkultista tanokat. Nem túl kreatív módon, már-már kiszámíthatóságot sejtetve kezdődik az A Coin Upon The Tongue, hogy aztán egy elég sötét és kavargó rock’n’roll őrületté váljon kifejezetten emlékeztetve a sokat emlegetett előd hangulatára, így ez is telitalálat lett végül, ahogy a kiadványt záró Twelve Moons In Hell sem okozott különösebb csalódást.
Némileg hullámzóbb kiadványt hozott össze a kanadai horda az előző pokolkeltéshez képest, de összességében nem lehet okunk a panaszra. A zsigeri gonoszság ellenében több nosztalgia és melodikus rész ütközik ki a korongon, ezek szórakoztató faktora a másság ellenére azonban nem halványul jelentősen. Aki kedveli a nyers, de heavy metalban gyökerező black metalt annak minden sablonosságával egyetemben könnyedén fog lecsorogni a torkán az ártatlanok vérével felturbózott istentelen nedű…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Nohát, ez meglehetősen (=nagyon) tetszetős lemez. Szerintem amúgy sokkal jobb lett, mint a ‘A Diabolic Thirst’ volt.
Jó cucc
Pont a napokban hallgattam, nekem végig tetszik, nekem való anyag!
Jó kis lemez valóban, de az elődje jobb:) /az én szemszögemből/ Önmagukhoz képest néztem az anyagot.