A kortárs nehézfém világában megszoktuk, hogy a zenekarok ritkán vonulnak vissza emelt fővel. Általában megvárják, amíg a kreatív kiégés, a személyes konfliktusok, vagy az utolsó lemez szánalmas eladási mutatói kényszerítik rájuk a kapitulációt. Olyan ez, mint egy kiöregedett bokszoló, aki a tizedik K.O. után is visszamászik a szorítóba a nosztalgiából élő menedzserek kedvéért, vagy amikor egy nagyszerűen induló sorozatot a végső kifulladásig, vitatható befejezésig nyújtanak. Az arizonai sivatagból indult, majd Texas mocsaraiban fészket rakott Spirit Adrift azonban fittyet hányt erre a forgatókönyvre. Nate Garrett agyszüleménye egy évtizednyi könyörtelen menetelés után úgy döntött, hogy nem rohad rá a színtérre. A döntés egyszerre megsüvegelendő és az albumok színvonalát tekintve ugyanakkor szomorú, mert a rajongóknak ugye semmi sem elég. Mindenféle előzetes, figyelemfelkeltő kislemez és különösebb beharangozás nélkül, egyszerűen ránk ejtették a hatodik, egyben utolsó nagylemezüket. Az Infinite Illumination képében egy olyan mázsás üllő zuhant a gyanútlan hallgatóság arcába, amely nemcsak egy diszkográfia, hanem egy tragédiákkal és függőségekkel terhelt emberi dráma végállomása is. A különleges megjelenés miatt nemcsak a friss lemezt, de magát a Spirit Adrift jelenséget vettem górcső alá, úgyhogy terjedelem terén sem fogtam vissza magamat… Mivel a doom alapvetően a világ egyre komolyabb pörgésével ellentétes irányba mutat, ezért úgy gondolom, Kedves Forgácsoló, hogy érdemes kicsit lelassítani és nem esik nehezetekre.
Ahhoz, hogy megértsük ennek a búcsúnak a fojtogató súlyát, érdemes visszalépni a gyökerekhez, a porlepte arizónai magányig. Amikor Nate Garrett 2015-ben, huszonhét évesen, egy brutális alkoholos krízis és a teljes testi összeomlás határáról visszatérve letette a poharat, a Spirit Adrift nem zenekarként, hanem terápiás oxigénpalackként született meg az elméjében. A korai kiadványok, mint a Behind – Beyond EP vagy a Chained To Oblivion album még egyetlen ember kinyilatkoztatásai voltak. A tiszta, vánszorgó doom fémjelezte ezt a kezdeti korszakot, amikor a példaképek szolgáltak a legfőbb ihletforrásként. A déli sludge mocsara keveredett a Black Sabbath és a Candlemass örökségével, ami olyan jól sikerült, hogy a kritikai siker életre hívta a későbbi, tényleges koncertzenekart. Ez a tagság folyamatosan cserélődött a kreatív folyamatokat végig kézben tartó Nate Garrett körül (főleg egykori bandájából, a death metalos Gatekeeper-ből érkeztek sokan). Zenei fordulópontot jelentett a Curse Of Conception és a Divided By Darkness, ahol a súlyos doomot ha nem is teljesen, de jelentősen háttérbe szorította a 80-as évek brit heavy metaljának ikergitáros vágtatása és a Thin Lizzy, a fiatal Iron Maiden dallamvilága. Fejben gyakran szoktam párhuzamba állítani a jelenséget a szintén doom metalos Magic Circle átalakulásával a Journey Blind albummal kapcsolatban. A könnyedebb befogadhatóság a merev tradíciók ellenére tovább növelte a sikert, talán ekkor ismerték meg a legtöbben a zenekar nevét.
A Century Media nagykiadói világába való fejest ugrás, az Enlightened In Eternity diadalmas, himnikus menetelése, majd a 2023-as Ghost At The Gallows dalközpontú, életigenlő megközelítése után úgy tűnt, a gépezet megállíthatatlan. A valóság azonban, mint mindig, most is tartogatott egy gyomrost. Nate Garrett az új anyag írásakor, közel tízévnyi makulátlan józanság után újra inni kezdett. Nem gyengeségből, hanem egy kifejezetten veszélyes és önpusztító művészi elgondolásból. Lebontotta magában a racionális fékrendszert, hogy a banda keretein belül a létező legsötétebb, leggonoszabb tónusú dalokat sajtolja ki magából. Nem harcolt a démonaival, inkább helyet szorított nekik az asztalnál. Ha ez a belső pokoljárás nem lett volna elég, a demók elkészülte után a frontember feleségénél, Nicole-nál gyomorrákot diagnosztizáltak. A Spirit Adrift néhány héttel a megsemmisítő hír után vonult be stúdióba, miközben már javában mondta le a turnékat és elkezdte árulni néhány felszerelését. A döntés megszületett: a gépezetet végleg le kell állítani.
Zeneileg az Infinite Illumination egy negyvenhat perces, melasszal borított futópálya, ahol a hallgatónak esélye sincs a sprintelésre. Ennek egyik fő oka, hogy a felvételek alatt minden riffet szándékosan egy hajszállal lassabban játszottak fel, mint ahogy a belső metronóm diktálta volna. Ez a ritmikai feszültség, a súrlódás adja meg a lemez fullasztó atmoszféráját, amit Zeuss maszterelése öntött végleges, fizikai fájdalmat okozó formába. Ezúttal elmaradnak a himnuszok, de azért bőséggel keveredik a heavy metal a tradicionális doom morózus menetelésével. Ez a kettősség mint egy számvetés, magába foglalja a projekt teljes munkásságát. Tematikailag is egy kifordított világot kapunk. Nate Garrett gyakorló keresztényként nem a klisés, olcsó sátánizmussal riogat. Számára az isteni tisztogatás, az ószövetségi apokaliptika kozmikus horrorja a félelmetes. Itt az angyali jelenlét nem megváltást hoz, hanem könyörtelen megsemmisítést, és ebből a vízióból a remény legkisebb szikráját is kiirtották.
Az albumot nyitó, csaknem nyolcperces címadó tétel, az Infinite Illumination egy gyönyörű, végtelenül szomorú akusztikus gitárbevezetővel indul. Szinte kézzel fogható a búcsúzkodás fájdalma, mielőtt a teljes zenekar belépne, és a dal átalakulna egy vánszorgó doom siratóénekké. Jason Dahlke és Nate Garrett gitárjai úgy fonódnak össze, hogy abból minden életkedv elillan, miközben a keményebb riffelés behozza a frontember death metalos múltjának hangulatát is. A Window Within némileg feltekeri a tempót, de a galoppozó ritmusok nem hoznak megkönnyebbülést. A korai Iron Maiden és a The Obsessed világa keveredik itt, amelyből Nate Garrett zaklatott, maníroktól mentes éneke emelkedik ki. A harmadik fejezet, a You Will Never Hold The Key a korong egyik leggrandiózusabb darabja. A pofonegyszerű, de gigantikus súlyú témák mellé a háttérben beúszik egy sejtelmes kórus. Ez a liturgikus, templomi atmoszféra alátámasztja a már említett a teológiai rettegést. A szerkezet ciklikusan ismétlődik, szigorodik, majd magába zárul, megidézve a Solitude Aeturnus legszebb napjait. Ezzel szemben a Born In A Bad Way az egész életmű legrövidebb, leginkább pofán vágó tétele. Egy minimalista, sludge/groove alapokra épülő, háromperces tiszta dühkitörés ez, ahol a Garrett arrogáns, bosszúálló vicsorgással köpi a világ arcába a sorokat. Nincs finomkodás, ez egy kíméletlen leszámolás a múlt gáncsoskodóival.
A B-oldalra fordulva a teológiai fenyegetés tovább fokozódik. A Buried In The Shadow Of The Cross már a címével tisztázza a játékszabályokat. Zeneileg ez egy megemlékezés, tiszteletadás a chicagói Trouble zenekar előtt. A kereszt árnyéka itt nem menedék, hanem maga a sírbolt. Aztán érkezik a White Death, amely egy koszos, karcos, a High On Fire vadságát idéző újabb menetelés. A főtéma egy az egyben a Pentagram klasszikus, Sign Of The Wolf című dalának riffelését ülteti át egy modernebb köntösbe. A dalt a Crypt Sermon gitárosa, Steve Jansson vendégszólója teszi teljessé. A feszültség az I Am Sustained alatt éri el a csúcspontját. Mike Arellano dobjai visszahúzódnak a háttérbe, miközben a gitárok baljóslatúan hosszúra nyújtott hangokkal operálnak. A váratlan tempóváltások között a dal igazi koronája az a gitáros párbaj, amelyet Nate Garrett és a metal színtér egyik legnagyobb legendája, James Murphy vív egymással. A Testament és a Death egykori tagjának játéka azonnal felismerhető, ízes, technikás szólója elképesztő súlyt ad a dal végkifejletének. A záró eposz, a Where Once There Was An Ocean egy hamisítatlan, gyászos temetési induló. Ominózus, vészjósló szintetizátor-felvezetéssel indít, majd szép lassan mozgósítja a korábbi sikeralbumok dallamosabb motívumait, de csak azért, hogy végül azokat is a sárba tiporja. Ebben a tételben a Sumerlands és az Eternal Champion agya, Arthur Rizk enged szabadjára egy kígyózó gitárszólót, amely Sonny DeCarlo zümmögő, vaskos basszusfutamaival karöltve menetel a végzet felé. És ekkor, a karrier abszolút végpontján érkezik a legváratlanabb húzás. A dal nem halkul el szépen lassan. Nem kapunk egy hosszan kitartott, mindent feloldó végső akkordot. A zene minden átmenet nélkül, egy szempillantás alatt hirtelen megszakad. A csend, ami utána a szobára szakad, épp eleget mond. Nincs hatásvadászat, nincs búcsúzkodás. A zene addig szólt, amíg az alkotónak a túléléshez szüksége volt rá. A fejezet lezárult, a gombot megnyomták, a szellem elszállt.
A Spirit Adrift nem kopott el, nem vált önmaga paródiájává, Nate Garrett egy elképesztő fájdalmakkal, katarzisokkal és személyes pokoljárásokkal teli évtized után egy kikezdhetetlen, tökéletesen keretbe foglalt anyaggal helyezte el a zenekart a modern heavy metal színterén. Nekem szokás szerint a lassabb dalok jöttek be igazán, de belekötni minőség terén a zaklatottabb heavy futamokba sem nagyon tudnék. Bár a búcsúfellépésük már lezajlott a Crowbar és az Eyehategod társaságában, és a tervezett turnék a családi prioritások miatt elmaradtak, az örökség mindenképp tiszteletet parancsoló. Garrett talán más projektekkel még részt vesz a zenei életben, de ezt a világot úgy néz ki, végleg elengedte.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
