Nem nevezhető túl gyakorinak, hogy a szerkesztőségből egy lemezzel ketten is foglalkozunk, az utóbbi tíz évben ez összesen kétszer fordult elő a puszta véletlennek köszönhető módon. Egy ilyen alkalommal találkoztam először a lengyel Suffer Yourself nevével, akik Ectoplasm című albumukat juttatták el hozzám és mint később kiderült, Nagaarum kollégánkhoz is. Mivel a két írás más-más szemszögből vizsgálta az anyagot, viszonylag hasonló következtetéseket levonva, ezért mindegyik megkapta az esélyt, hogy megjelenjen. A konklúzió a következő volt: a Suffer Yourself egy fejlődésben lévő, de nagyon ígéretes funeral/death/doom projekt, amire mindenképp érdemes figyelnünk a jövőben. Magát a zenekart Stanislav Govorukha indította útnak, majd a nagylemezek megjelenésére valós bandává növesztette elképzeléseit. Most már stabilizálódni is látszódik a felállás, a friss korongra egyedül a basszusgitáros poszton történt változás. Az egykor emlegetett „jövő” tehát most megérkezett, mivel nemrég szembetaláltam magam a banda harmadik nagylemezével, ami ezúttal Rip Tide címmel lett ellátva. Mivel az előzmény igencsak tetszett, így kifejezetten örültem a kiadó bizalmának és a fizikai példánynak, ami első körben gyönyörűnek mondható. A megújult, kellően megcsúnyult logó és a monumentális kép láttán úgy gondoltam, hogy egy remek stílusgyakorlatot fogok kapni, ám a Rip Tide több fronton is képes volt meglepni hol pozitív, hol ellenkező irányba.
Első megdöbbentő tény a kiadvánnyal kapcsolatban az, hogy alig fél órás játékidővel bír, míg ez nem épp a műfaj jellegzetessége. Ebből kiindulva valami nagyon zseniálisra vágytam, amiért érdemes ilyen játékidővel albumot kiadni egy funeral doom csapatnak. Oké, a nyitó Spit In The Chasm 20 perces, ebből igazán lehet valami. Volt már ennél hosszabb tétel is a célkeresztben: gondoljunk csak a nagyszerű Ea albumokra, vagy a Bell Witch műfajban alkotott alapvetéseire… Indítás után azonnal feltűnik a remek, erőtől duzzadó hangzás, ami ugyanakkor kellően mélyről szól. Sajnos azonban az első közel 10 perc sablonok elpuffogtatásával zajlik, amit egy rövidebb gyorsulás tud megtörni néhány pillanat erejéig. A monumentálisnak szánt tétel második fele szerencsére érdekesebb: sűrű billentyűk hoznak egy ismerős, de jóleső hangulatot és Jiro Yoshioka vendégszereplése is némi ízt varázsol az alapok mellé. Őt hegedűn hallhatjuk rövid ideig. Az a hihetetlen, hogy mindeközben minden eddiginél változatosabb hörgés-károgás kombinációt hallhatunk a zenekartól, de a kép igazán csak a dal végére áll össze. Megjelennek az első fogós témák, beindulnak az ötletek, kapunk egy király szólót és lejár a 20 perc. Persze itt azért biztos ami biztos alapon pár percig hallgathatjuk, hogyan fúj a szél…
Ehhez képest csak a címében hosszú a Désir de trépas maritime (Au bord de la mer je veux mourir), ami lassan építkezik, hegedűvel kényeztet és egy egész korrekt death/doom szerzeménnyé formálódik. Kifejezetten hűvös, rideg dal, ami már a borítóval is jobban egyeztethető. Mire feleszmélünk, már a Submerging szól, ami egy vendégzenész, Pavel Malyshkin munkája. Ő Ugasanie művésznéven dolgozik egyébként és jellemzően filmzenékre, ambient anyagokra specializálódott. Ettől most sem tér el, mivel közel három percig lebegtet minket egy kietlen térben. Érdekes hangjait ettől függetlenül inkább tettem volna a lemez elejére nyitányként, mint ide, hogy teljesen elsüllyedjen a semmiben.
Ennyi lenne tehát a Suffer Yourself lemeze, semmi más említésre méltó nem jut eszembe róla. Ez a jobb esetben EP szagú, rövid kiadvány meglenget előttünk valami nagyszerűt, amit a zenekar végül inkább nem készített el. A vendégek, a hangok mind alkalmasak lettek volna egy kiváló lemez összeállításához, ehelyett egy félkésznek, átgondolatlannak ható valamit kapunk a csapattól két remek lemez után. Mondanom sem kell szerintem: ez kifejezetten csalódást keltő annak ellenére, hogy még Greg Chandler is a nevét adta hozzá a keverést illetően (azzal viszont semmi gond). Nehéz eldönteni, hogy a zenekar nagyon művészi akart lenni vagy lejárt a stúdióideje, de ez egyszerűen kevés. A hosszú dal rögtön a dolgok közepébe csap, de merő sablon, a rövidebb tétel pedig majdnem végetér, mire igazán felépül. Ettől függetlenül egy próbára azért ajánlom a műfaj kedvelőinek, kifejezetten a második dalt. Remélem legközelebb nemcsak ízelítőt, kibővített bemutatót kapok ilyen hangzás mellett, ráadásul ha csak néhány helyen, rövid ideig, de a zenekar igazán ütős hangulatot tudott teremteni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.