Sok-sok év zenehallgatás után arra számíthatna az ember, hogy mindig akad olyan lemez, amit epekedve vár, de az a tapasztalatom, hogy ennek pont az ellenkezője következett be. Igyekszem nem várni, reménykedni, mert gyakrabban okoznak az ilyen kiadványok csalódást, mint ahányszor betalálnak. Sokkal gyakoribb az, amikor az ismeretlenből előtörve ragad magával egy album. Mindez alól a német Sulphur Aeon képez kivételt, mert eddigi munkásságuk példa értékű és teljes bizonysággal voltam affelől is, hogy a nemrég megjelent Seven Crowns And Seven Seals sem fog kilógni a sorból. Ha az ember tudja, mire számíthat, akkor megadhatja a módját is a dolognak: félhomály, pihent agy és teljes odafigyelés minden mozzanatra. Szükség is volt rá.
De ne kapkodjunk, hátha van még olyan olvasó, aki nem futott össze a zenekarral. Tehát németekkel állunk szemben, akik megveszekedett Lovecraft rajongók és a szerző munkásságához méltó zenei örökséget szeretnének maguk után hagyni. Ámokfutásukat 2010-ben kezdék meg duóként működve (M. és T.), hogy aztán szép lassan kvintetté váljanak. Az interdimenzionális, nyálkás szörnyek támadását kezdetben death metal formájában kezdék el a világra szórni, már az első demó alkalmával figyelemreméltó ötletességgel. Első két lemezüket már nyálcsorgatva ölelték magukhoz a Cthulhu fanok, miközben zenéjükbe fokozatosan beszivárgott a témához igazán passzoló fekete fém is. The Scythe Of Cosmic Chaos című, 2018-ban megjelent lemezük már igazán változatos, monumentális és egyedi death/black különlegességként tarolta le annak idején a hangpróbát és én is megemlékeztem róla.
Van, akinek a korai, van akinek az újabb korszakuk jön be, de úgy néz ki, hogy egy újabb szakaszt is beiktat a banda a pályafutásába. Itt érdemes visszatérni a bevezető szöveghez: várt anyag, vagy teljes meglepetés? A Seven Crowns And Seven Seals mindkettő. Előzetes ismereteim alapján elvártam volna egy további lépést a zenekartól a melodikus black metal irányába, ehelyett brutális érzékenységgel és finomsággal importálták a zenéjükbe a hagyományos, pátosszal és okkultizmussal is alaposan megpakolt heavy metalt. Nagyon ritkán lehet hallani ilyen zenét, ha akad egyáltalán hasonló: kaotikus, folyamatosan változó, gyilkos death metalba ültetnek be olyan elemeket, mint a laza akusztikus betét, dögös gitárszóló, közösen énekelhető, kórusban előadott tiszta ének. Ez utóbbitól tényleg nem kell megijedni, ritualisztikus mormogások, túlvilági kántálások ezek, amelyek nem homályosítják el a zsíros, tapadókorongos csápok emberi csontokat roppantó bizarr hangját.
A dalszerkezetek hosszúságuk ellenére most is hozzák a folyamatos változásokat, izgalmas íveket, szerkezeteket olyan módon, hogy nem válnak művészkedő, agyzsibbasztó zajmasszává, mindig van mibe kapaszkodni, ha beleszédülnénk az ismeretlentől való borzongásba. Az új korong ugyanis ebben domborítja a legnagyobbat: minden eddiginél komplexebb atmoszférát teremt. A már megszokott súlyt, nyomasztó hangulatot óriási mértékben kiterjesztik, finomítják. A dallamok megjelenése nem azt a fajta könnyedséget hozza magával, amire elsőnek gondolnánk, hanem monumentálissá és megkerülhetetlenné emelik a korábban már kikísérletezett Sulphur Aeon érzést. A hangzás is lépett egyet a homályosságból a tisztán látás felé, hiszen a részletgazdagság, változatosság kiteljesedéséhez ez elkerülhetetlen. A horror viszont nem tűnik el, csupán egy más formában ölt testet. Érdekesség, hogy mindez a szemléletmód kihatott még a lemez borítójára is, amit ezúttal nem a korábban sokat foglalkoztatott Ola Larsson készített, hanem Paolo Girardi. Ahogy nem tudnék dönteni arról, hogy ki a megfelelőbb grafikus, úgy nem tudnám eldönteni azt sem, hogy melyik az album legjobb tétele, mivel folyamatosan felfedezek bennük valami apróságot.
Azért néhány szóban tekintsük át, mire számíthatunk, de kivételesen inkább a hallgatást javaslom, nem az olvasgatást (persze egy jó H.P. Lovecraft novella azért befigyelhet mellette).
Általában nem rajongok a rövid intrókért, mert sokszor feleslegesek, az alig egy perces Sombre Tidings leginkább semlegességet vált ki belőlem. Simán hozzá lehetett volna csatolni az első teljes dalhoz, ami Hammer From The Howling Void címmel érkezik. Ez a dal egy látlelet arról, miben volt jó és miben jó most a zenekar: ízelítőt kapunk a mészárlásból, a misztikumból és a kátrányból, érkeznek az erős riffek, a pszichedelikus andalgások, a tempóváltásokból és énekstílusból adódó remek kontrasztok. Igazából már itt annyi minden történik, hogy abból egyesek egy komplett lemezt ki tudnának tölteni. Mégsem megterhelő, hanem gördülékeny és egyértelmű, mint a Nagy Öregek eljövetele. A teljesen rendben lévő, erős dal után az Usurper Of The Earth And Sea már markánsabban jelöli a zenekar újabb útvonalát, mivel ráérős, suttogásokkal és sejtelmes hangokkal teletűzdelt kezdése után valódi hullámvasútkén funkcionál. A hörgés mellett gyorsan megjelenik a reszelőt nyelt károgás, majd érkeznek a már említett heavy metal ihletésű, melodikusabb lüktetések. Részemről végig bólogatós tétel, amit a The Yearning Abyss Devours Us egy az egyben folytat. Szó szerint visszautal néhány pendítés erejéig a korábbi dalra, hogy abból építkezve a pofánkba tolja a már említett tiszta éneket. Nem egy technikai bravúr, vagy tökéletes ária, pusztán egy rituálé tökéletes megfestése, aminek következményeképp árnyékba borul a világ és az emberiség vagy elbukik, vagy kocsonyás lényekké változva szolgaként tengődik tovább. A dal egy valódi sláger, akárhonnan nézzük. Ennek megfelelően az Arcane Cambrian Sorcery visszavesz egy kicsit a finomkodásból és groove orientált death metalként tombolja ki magát. A Seven Crowns And Seven Seals rajzolja fel elénk a zenekar teljes tudományát a maga 9 percével, nem véletlenül választották a lemez címadó tételének. Végül a még hosszabb Beneath The Ziqqurrats zárja be a kört ugyanazzal a változatossággal, mint amivel elindultunk a közös úton. Kimértebb tempóival, doomos lüktetésével, ritualisztikus kántálásaival, visszhangjaival tökéletes befejezése a kiadványnak.
Biztos vagyok benne, hogy akadnak, akik a keményebb albumokat tartják hibátlannak, mások a sötétségbe forduló előző produkciót. Lesznek, akik ezt vagy azt hiányolják, de én úgy gondolom, hogy a zenekar a jó irányt választotta magának és egy újabb hibátlan kiadvánnyal gazdagította amúgy sem szerény történetét. Ha tovább vonszolták volna magukat az óceán mélyére, vagy az űr sötétjébe, akkor nagy eséllyel könnyebben unalmassá, kiszámíthatóbbá vált volna ez a lemez, de a Sulphur Aeon sajátos hangját sem csorbító friss áramlatok teljesen működőképesek. Talán már nem olyan spontán, vagy meglepő pár fogás, mint a The Scythe Of Cosmic Chaos idejében, helyette azonban átgondolt és művészi pontossággal összerakott kiadványt kapunk. Részemről ott lesz az év végi listámon.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
huhh nekem első körben kiesett a rostán, de ha ennyire jó véleménnyel vagy róla, teszek még egy kört vele. 🙂
Más, mint a korábbi lemezek, de jó. Legalábbis engem leköt:)