The Darkening
Awake

(Huangquan Records • 1996)

boymester

2025. október 19.

3

Pontszám

8.5

Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!

Antwerpen csodaszép városában, egy sörfőzde árnyékában született meg néhány srác fejében a hatalmas ötlet, hogy a folyékony kenyér készítése helyett inkább a death metal irányába tesznek pár lépést. Így született meg a pofátlanul fiatalokból álló banda, a The Darkening. A főnök Marc Corthout gitáros Koen Colen énekes volt, akik aztán sorban cserélgették maguk körül az embereket. Volt itt minden: második gitáros, női énekes, billentyűs, egymásnak még ki nem hűlt helyét átadó dobos. Kezdetben Death és Slayer feldolgozásokat toltak egy garázsban, a feloszlás árnyéka az időegyeztetés és a körülmények miatt folyamatosan ott lebegett a fejük felett. Ezek alapján csoda, hogy 95-ben össze tudtak rakni egy bemutatkozó demót és pár komolyabb koncertet is sikerült megszervezni. A zűrzavar közepette azonban egy dolog nem maradt el: folyamatosan születtek az új dalok, amik ráadásul egészen egyedi hangulatot tudtak teremteni. 1996-ban, amikor a banda kiadta egyetlen, Awake című nagylemezét, gyakorlatilag már mindenki tisztában volt vele, hogy ebben a projektben bizony ennyi volt. A felvételek idején azonban sikerült kifogni a megfelelő csillagállást, mert szinte mindenki „összejött”, aki korábban részt vett valamilyen szinten a zenekar formálódásában. A közel tucat zenészből összesen heten vettek végül részt a munkában, amiről elmondhatjuk, hogy nem egy megszokott létszám egy death metal lemez esetében. Nehéz is lenne ennyivel elintézni a The Darkeninget, hiszen a halálfémen túl sokat merített a korabeli death/doom és gótikus metal vonalakból, de egy kevés black metal átfedésért sem kell új lemezt elindítanunk. Hangzásában persze teljes mértékben tipikusnak mondható, 90-es éveket megidéző underground dalcsokorról van szó, amivel általában nem nehéz egy anyagnak közel kerülnie hozzám.

Érkezik is az első percekben a Last Glory, harangszóval, templomi orgonával és koszos gitárokkal bevezetőként, hogy aztán ebből kerekedjen ki a Frozen Time. Ez a hangzás nem szűnik meg itt sem, a többi hanszer ugyanúgy recsegős-ropogós és nyers, akárcsak az albumot végigacsarkodó Koel Colen vokálja. A megfagyott idő, a létezés határvidékén billegő tudatállapot a fő téma, amit kellemes dallamokkal és kezdetben középtempóval mutatnak be nekünk, hogy aztán gyorsabb lüktetésre váltsunk. A death metal a Master során érkezik meg igazán úgy, ahogy ebből a korszakból elképzeljük, bár a folyamatosan jelen lévő billentyűk ünnepélyességgel és misztikummal ruházzák fel. Témáját tekintve maradnak a létkérdések, a sötétség és a fény örök harca. Érdekes módon a rövidebb Silent Souls lassul be igazán először, hogy aztán a The Evil Black Lord adjon egy komolyabb pofont a károgás megjelenésével. A Secretben jelenik meg először a magas hangú női vokál, némi hidegrázást kölcsönözve a végeredménynek. Hanne Willems hangja a háttérben többször is előkerül még, de csak úgy, mint egy lidérc, aki a borítóképen látható horrorisztikus erdőségben bolyongva próbál áttörni a mi valóságunkba.

Az egészen agresszívvá váló The Nameless One újra darálásba kezd, a dalszövegből pedig nem nehéz arra következtetnünk, hogy az alkotók nem vetik meg Lovecraft világát sem. Vehemens boszorkányüldözéssel és éjféli ördögimádással riogat minket a Walpurgisnight, egész jó tempóváltásokkal, akárcsak a The Eye On The Throne. Végül az újfent doomosabb Planet Of Mine zárja az egyébként összesen 42 perces anyagot.

Sajnos az igen tehetséges zenészekről elmondhatjuk, hogy később már nem nagyon szerepeltek metal kiadványon, a többség eltűnt az ismeretlenségbe. Ugyan Marc és a basszusgitáros Bisschops 1998-ban próbálták feléleszteni a zenekart, de az alkotás helyét újfent az átjáróház jelleg vette át és nem is erőltették sokáig a dolgot. További érdekesség, hogy a tagok jelentős része megfodult a szintén hasonló módon formálódó Cantar zenekarban, akiknek egyetlen, 2003-ban megjelent nagylemezét a legjobb black/doom fúziók között tartom számon (be is szúrtam a sorozatba). A tényleges albumon már csak az Awake albumon billentyűsként tevékenykedő Ruben Drijkoningen vett részt hivatalosan (énekesként, gitárosként és billentyűsként), de a dalok születésénél a már említett Bisschops és Hanne is közreműködött.

Az Awake egy tipikus korrajz, egy szépen formálódó, de végül elbukó zenei közeg szülötte. Gyakorlatilag minden olyan stílust bevetettek, ami akkoriban nagyot ment. Másolással azonban semmiképp nem vádolnám őket, csupán kifejezték rajongásukat és az egész forrongó zenei közegből egy egyészen organikus, hangulatos kiadványt gyűrtak össze. Nagy kár értük, mert ha nem is egy tökéletes, megkerülhetetlen anyagot tettek le elénk, ezt érdemes lett volna folytatni. Jómagam elő-előveszem a kiadványt, ami leginkább egy soha be nem váltott ígéretnek hat.