Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is eltűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Néha a legunalmasabb hétköznapokon, a földalatti zenei bugyrok céltalan és fásult böngészése közben botlik bele az ember olyan anyagokba, melyektől aztán úgy érezheti, nem volt felesleges időpazarlás az egész folyamat. Így jártam a The Moon Mistress egyetlen nagylemezével, a 2012-es Silent Voice Inside-dal is, ami nem mellesleg egy általam régóta ismert banda kvázi „előéleteként” funkcionált és eddig valahogy teljesen kimaradt. Ez a nehéz, kábult, pszichedelikus, stoner/sludge/doom egyveleg, amiben a kezdetekkor utaztak eredetileg a Pestis Insaniae nevű orosz underground kiadó sötét sarkaiból indult hódító útjára. Sokáig csak a legelszántabb rajongók ismerték, később, 2020-ban kapott egy két bónuszdallal megtolt újrakiadást, természetesen digitális formában is, hogy többé ne kelljen fellelhetetlen fizikai hordozókra vadászni. Kellett a frissítés, hogy a kései felfedezők is rátalálhassanak az anyagra, ha már az első kört átaludták. A trió még 2009-ben alakult Moszkva sötét gyomrában, hogy aztán az urbánus nihilizmus szószólóivá váljanak idővel. Nem sokkal a lemez megjelenése után, 2014 táján átkeresztelték magukat Dekonstruktorrá, ami jobban feküdt a Silent Voice Inside során megindult folyamathoz, melynek során a kezdeti, inkább ritualisztikus, okkult doom szörnyetegüket fokozatosan eltolták a depresszió és az ipari pusztítás ábrázolásának irányába. Ezzel a lépéssel végleg lezárták a formáció első, füstös fejezetét. A Garish (ének, gitár), Memphis (basszusgitár) és Mitya DHS (dob) alkotta hármas nem a százegyedik Black Sabbath receptet melegítette fel már ebben az időszakban sem, hanem elindultak valami jóval betegebb, savasabb irányba.
Muzsikájuk alapja a csontig lehangolt, vastag gitárhangzás: az a fajta, ami a hallgató belső szervei is képes erőteljes rezonanciára bírni, főleg megfelelő hangerő kíséretében. A vánszorgó, lassú témákat sűrű, nyomasztó atmoszféra hatja át, hallgatás közben pedig szinte látod magad előtt, ahogy a létezés küszöbéig beszívott zenészek Dosztojevszkij szövegeket olvasnak fel egy aszott múmiának, hogy hatásukat még a túlvilágra is kiterjesszék. A tagság saját magát az „acid metal/death beat” címkével látta el. Ezzel a fura skatulyával utaltak arra, hogy a doom kereteit különféle zajokkal és hipnotikus, repetitív ritmusokkal tágítják. Nem beszélhetünk tehát vasárnapi ebédhez való háttérzenéről annak ellenére, hogy ebben az időben jelennek meg a sorozat részei. Senki nem fogja ettől jobban kívánni a rántott húst, maximum előbb nyúl egy kis higító és kannásbor keveréke után, amit aztán a legolcsóbb, ragasztós papírba sodort cigivel folyt le.
A dalok felépítése működik a műfaji korlátok ellenére is. A vázat a monumentális eposzok adják, amelyek úgy terülnek el a szobában, mint a nyersolaj a vízen. A címadó Silent Voice Inside a maga órás játékidejével egy transzszerű, hipnotikus utazás lehetőségét kínálja, amiben igen gyorsan elmosódnak a józanság és a tiszta tudat határai. Ez kimondottan igaz a kiadványt záró, címadó monstrumra, de hasonlóan nehéz, cammogó darab az Invocation To Hecate is a 12 percével. Ugyanakkor azért kapunk meglepő, váratlan tempókat is, hiszen például a Cease To Exist a stoner doom mezőnyhöz képest például szokatlanul lendületes, szinte azonnal rángatózásra készteti a rozsdás nyakakat. Ritka az ilyen dinamizmus az ilyen jellegű monstrumoknál. A The Wicker Man középtempós témái és énekdallamai pedig a korai Sabbath világát hozzák el közénk némi Ozzy felhanggal, csak épp az egészet átküldték egy mocskos, sárral teli sludge-szűrőn. A rövidebb tételek a súly mellett fogós témákat is szállítanak, így végül a játékidő nem is tűnik olyan elviselhetetlenül soknak. Az eredeti verziót záró tétel után a 2020-as kiadáson helyet kapott Heavy Sun és Mindblock tovább mélyítik ezt a kábult, földalatti élményt, feloldozásról pedig nem is álmodozhatunk.
A szövegek hűen követik az okkult doom hagyományokat, de kapnak egy kis keleti spirituális gellert is, amitől még furább íze lesz az egésznek. A számcímek magukért beszélnek: a Samsara például a buddhista létforgatag újjászületési körforgására utal. A már említett Invocation To Hecate a görög mitológia sötét, boszorkányos bugyraiba kalauzolja a hallgatót, míg a The Wicker Man a pogány áldozati rituálék világát és a kultikus horrorfilmet idézi meg a maga sötét soraival. A címadó tétel a hindu Mahádévi alakját hozza be a képbe, így gyakorlatilag egy világméretű kritikát alkotva a vallásokról.
Bár a The Moon Mistress neve sosem bukkant fel a fősodorbeli, csillogó magazinok címlapjain, a Silent Voice Inside az okkult fémzene egyik igazi rejtett kincse maradt. Minőségben és súlyban simán odatehető az Electric Wizard, a Sleep vagy a Reverend Bizarre korai, klasszikus munkái mellé, főleg, ha még ezeknél is súlyosabb zenére vágyunk. Ha valamibe bele szeretnénk kötni, akkor az a produkciós minőség, ami mai füllel hallgatva azért hagy kívánni valót maga után. Ugyan erény a nyers megszólalás, de könnyen beláthatjuk, hogy a végeredényből komolyabb háttérrel még többet is ki lehetett volna sajtolni. Bár a tagok később más néven folytatták az utat, ez az acid metal alapmű megmaradt a moszkvai trió talán legfontosabb lenyomatának. A koszos, pszichedelikus riffek és az átszellemülés szerelmeseinek mindenképpen érdemes előbányászniuk az anyagot a youtube vagy a bandcamp mélyéről. Egy próbát mindenképpen megér, lehetőleg sötétben, egyedül…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
