Amikor a The Oldest House két évvel ezelőtt megjelentette első, szűk huszonöt perces bemutatkozó anyagát, sokan hajlamosak voltak elintézni a dolgot annyival, hogy Alex Moreán talált magának egy újabb játszóteret az anyazenekara mellett (ez egyébként a black metalos Aversio Humanitatis). Az akkori kislemez ugyanis egy izgalmas ötleteket felvonultató, de különösebb kohézió nélküli zajfolyam volt nehezen emészthető, horrorisztikus hangulattal felturbózott sludge gitárbúgással, kimondottan erőszakos vokállal, melyet időnként váratlanul kereszteztek a dallamosabb kórusok. A kiadvány szövegeit inspiráló játék, a sci-fi alapokon nyugvó Control gyakorlatilag nem tudott áttörni a magasra emelt falakon, de talán nem is ez volt a cé. A kísérteties, rideg atmoszféra azonban első pillanattól a sajátja volt az anyagnak, amikor pedig leesett, hogy a projekt az utóbbi évtizedemet kitöltő FromSoftware játékok világábára támaszkodik a friss dalokban (Dark Souls, Bloodbourne, Elden Ring…), akkor már nem volt kérdés, hogy le kell csapnom a bemutatkozásra. Ettől azért nem kell megilyedni, az The Art Of Abysswalking nem egy videójáték aláfestő zene, csupán néhány kifejezéssel utal azok elvont, sötét fantasy ihlette univerzumra, melyben tombol a sötétség, szíveket rothaszt a magány és az egyetlen valamire való hősnek is csak a pokol legbetegebb ösvényein áthaladva adatik meg a lehetőség, hogy kegyes halált halhasson.
Ugyan a lemezt is nyitó címadó tétel közvetlen utalás a mélységben elmerülő, önmagát feláldozó lovag történetére, az anyag messze elkerüli a naív rajongói tiszteletköröket. Moreán a kiüresedés, az örök visszatérés és körforgás meglehetősen nihilista jelképeit faragja az alapokból, melyek éppúgy érvényesek az emberi létezés tragikumára, a belső démonokkal folytatott harcokra, a szellemi és fizikai leépülésre, az időtlen időkig tartó enyészetre. Mindehhez segítségére van az igazán súlyos, dörgedelmes sludge hangzás, melyben a fő témák a basszussal együtt rezonálnak minden egyes idegszálunra. Ugyan a munka oroszlánrészét Moreán végezte, azért egyetlen feladatot mégiscsak kiosztott: a dobok kezelését a vendégként feltüntetett J.H.-ra hárította (Aversio Humanitatis, Eternal Storm, Thirteen Bled Promises, Eterna Penumbra), hogy itt se géppel, vagy kényszermegoldásokkal kelljen találkoznunk. Kifejezetten jó döntésnek bizonyult ez is, hiszen minden ütésben ott van a hús-vér energia, a pergő mély puffogása és a cintányérok hideg csattogása mögött érezni lehet a valódi teret, ráadásul egész jól köti össze a lassú, rituális doom vánszorgásokat a hirtelen berobbanó blackened death kitörésekkel.
Agresszióból a legtöbbet talán a másodikként érkező The Chosen Undead kínál nekünk, ami a kilátástalanságba való beleőrülést hivatott bemutatni, természetesen teljes sikerrel. A hirtelen tempóváltások, az első perctől az utolsóig felfelé ívelő, fokozódó tétel után maradt romokat a Hollow Warrior hivatott némileg kozmetikázni, az indulatokat pedig lehűteni. Műfajából adódóan persze nem jégkásával próbálkozik, hanem a sárba fojtással. A tétel a klasszikusabb death/doom hagyományaira támaszkodva indul, először lassan, majd tényleg átváltva death metalba, hogy aztán szépen darabjaira hulljon. A témája a kiüresedés, a gondolatok széthullása és megsemmisülése, úgyhogy fokozatosan átveszi az uralmat a teljes belassulás és valami bizarr ambient elmebaj. A negyedikként érkező Harvester Of Humanity kicsit távolabbi vizekre evez: stoner metalos riffekkel ötvözi a modern, sötét sludge morajlásokat. A kompozíciót egy fülbemászó, mégis fenyegető gitárharmónia uralja, amely a dal során folyamatosan mutálódik, egyre komorabb tónusokat elszabadítva. A tétel végkifejlete egy rövidebb erőszakos robbanás, ahol a masszává vált gitárok alatt már blastbeat pörög.
Tudom, az eddigi teljesítménnyel szemben igazságtalan ezt írni, de ha egyszer így gondolom, akkor nincs mit tenni… Az albumon minden az ötödikként érkező, közel 13 perces Tomb Of The Giants című, monumentális szörnyeteg irányába mutat, ami az egész kiadvány csúcsa. Azért azt is meg kell jegyeznem, hogy már maga a cím olvasásakor lúdbőrzött a hátam, hiszen aki ismeri a Dark Soulst, az pontosan tudja, milyen a rettegés és a kiszolgáltatottság az óriások sírjainak felfedezésekor. A játék a teljes sötétségbe taszít (tényleg semmit nem látni), ami ellen alig van néhány gyenge hatásfokú eszközünk (egy varázslat vagy egy fáklya). Minden métert, minden lépést meg kell becsülni, az elhalálozások és a feszültség pedig a végletekig fokozódik. Na, ezt az érzést gyúrta a The Oldest House egy kényelmetlen, nyomasztó fekete misévé, ami gyakorlatilag minden eddig megismert oldalát beveti a projektnek. Klausztrofób hangulatot teremtő ambienttel nyitunk, hogy aztán elkezdődön a sötétben való tapogatózás és megérkezzenek a legsúlyosabb sludge/doom riffek.
Innen már csak a levezetés marad az újfent hosszabb, „csak” tíz perces Nameless Hero képében. Ez a zárás a hús útjának végső, lassú letargiába sodródó állomása. Keserédes megynugvást hoz: a komótosan vánszorgó témák közé finomabb, epikusabb gitárharmóniák épülnek be, amelyek kontrasztot alkotnak az eddigi teljes sötétséggel. A feszültségtől azonban nem kell végső búcsút vennünk, hiszen az utolsó percekben úgy hozza vissza az őrületet a képletbe, mintha annak visszahúzódása sem lett volna több az elménk hülye játékánál.
Ugyan a lemez csak 46 perces, erősen nyomasztó hangulata miatt jóval hosszabbnak tűnik, amikor megadjuk neki az esélyt, hogy ránktelepedjen. Ettől nem érdemes elzárkózni, mert érzelmileg intenzív, a hangzása pedig egészen jól sikerült. A recsegős-ropogós sludge, a black metal, a death/doom teljesen arányos és hihető ötvözeteként végig feszes és precíz marad, különösebb töltelékek és túljátszás nélkül. Egyetlen hiányérzet maradt bennem néhány hallgatás után: az igazán fogós, „tapadós” riffek kevés szerepet kapnak az anyagon, ebből jóval többet el tudnék viselni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
