Hiába a régi, dohos fekete fém, azért a mai napig jól esik meghallgatni olyan anyagokat, amelyekre a „trve” címkét aggatják a kötelelő fekete-fehér borítókép és a lo-fi hangzás mellett, de ugyanakkor tényként kezelem azt is, hogy a második hullámként emlegetett legendás időszak követői mára sokszor csak ugyanazokat a fagyos, kényelmetlenné váló témákat szórják a nyakunkba apróbb változtatásokkal. Több évtized után már nem mindig elég egy adott hangulat, ami képes egy albumon végigcibálni, hiszen az emberi újító szándék, a kíváncsiság, az izgalom veszik el, ami egykor a magasba emelte az egyre extrémebb zenéket. Szerencsére azért időnként beesik egy zenekar, amelyik fogja az áporodott black metal kódexet és egy elegáns mozdulattal kihajítja az ablakon. Ilyen csapatnak tartom a meglepően keveset emlegetett, de rendkívül erős német Ultha csapatát, amely egészen pontosan 2014 óta keresi, kutatja a saját útját az árnyékok birodalmában. Jómagam a 2016-os Converging Sinssel ismertem meg a nevüket, a korong pedig meg sem állt az év végi toplistámig. Mivel a banda nem híve a hírverésnek, a marketingfogásoknak, így magam is meglepődtem rajta, amikor ismét ránéztem a diszkográfiájukra, hogy mennyi EP, split, válogatás és élő album jelent meg az azóta eltelt években, mert többnyire csak a nagylemezeket zsebeltem be magamnak. A 2018-ban érkező The Inextricable Wanderinget nehezebben emésztettem meg a súlyosabb hangzás miatt, amit ugyan megértettem, de szerintem sokat elvett a csapat zeneiségéből. 2022-ben jött a két korong erősségeit egyesítő All That Has Never Been True, új ötletekkel is megtoldva. A zenekar egy laza trilógiának tartja ezeket az albumokat (azért a laza kifejezés erős, hiszen „a depresszív trióként” hivatkoznak rá, amire majdnem a banda is ráment…), melyek legnagyobb erényének azt tartom, hogy egy pillanatra sem engedték el zenei gyökereiket, főleg az egyértelműen hatást gyakorló Burzumot és Emperort, de múltidézés helyett inkább saját nyelvezetükre, érzékeikre támaszkodva alkottak nehéz, de gyönyörű éjfekete harmóniákat. A szokás szerint a kertek alatt besurrant A Light So Dim esetében ez hatványozottan igazzá válik, hiszen néhány új taggal, hangsúlyváltással még több kompromisszummentes kísérletezésbe kezdtek, megnyitva a következő korszakukat.
Megmaradt azért néhány dolog: a zenekarra jellemző kíméletlen hosszúság (ezúttal 74 perces dalcsokrot kapunk), amit viszont a negyedórás tételek helyett 7-8 perces darabok tarkítanak, valamint a lehangoló borító és a befelé forduló alaphangulat. A hipnotikus mizantrópia és nihil ellenében azonban inkább olyan búskomor hullámokat közvetítenek felénk, amit vizuálisan egy sötétben nyíló, meghalni, elmúlni sosem akaró virág képében lehetne megjeleníteni. Az atmoszférikus black metal mellett bőséggel felerősödtek a post-metal elemek, de megtalálja a helyét ebben az audióterrorban a post-punk, shoegaze, dark wave, a gótikus és indusztriális metal vagy akár az elektronika is. Ez utóbbi úgy néz ki, hogy az A.-t váltó T.-nek tudható be (igen, még most is csak ennyire futotta a nevek megjelenítésénél), aki a hangulatos aláfestésen túl sokszor főszereplővé, mozgatórugóvá változtatja a billentyűs hangokat. Mondanom sem kell, a fúzió minden szempontból tökéletes: olyan természetességgel gurulnak egyik irányból a másikba, mintha csak egy pohár víz megivása lett volna a feladatuk.
A zenekar kvázi agytrösztje, R. nem áll meg bazári progressziónál, nem azért szórja tele a lemezt mindenféle töltettel, hogy szándékosan kizökkentsen minket a komfortzónánkból, ezeknek a megoldásoknak egyszerűen helyük van a koncepcióban, ami szintén felfogható egyfajta pofonnak, amit az embergyűlölő metalos sztereotípiának szántak. A kiadvány gerincének ugyanis ezúttal a mélységből, az elnyomásból, az öngyilkosság szélére hajszoló depresszióból való menekvést tekinthetjük. Így válik az A Light So Dim egy igazán érdekes tánccá, amit a régi vágású sikolyok, blast beatek és rideg harmóniák járnak a kézzel fogható billentyűhangokkal, a tiszta női és férfi énekkel, a kórusokkal. A kontraszt rendkívül finom minden esetben: nem harsog, nyomul, pusztán halványan pislákol, mint az emberből a legmostohább körülmények között sem kipusztítható apró fény.
Az első lépést a nyitó, voltaképp intróként funkcionáló The Unseen World kezdi meg sűrű indusztriális zörejeivel, misztikus lüktetésével, amibe szépen belerobban a Love As We’re Falling Down pusztító, epikus, de a hagyományokat még tiszteletben tartó black metalja. Zsigeri darab, kellően fagyos hangulattal, de azért már itt feltűnik, hogy az elektronika egyenrangúvá válik a gitárokkal és a dobbal.
A folytatásban érkező Her Still Singing Limbs 11 perce azonban világossá teszi, hogy itt bizony minden tétel önálló egyéniséggel fog bírni. A dal nagyon lassan bontja ki szirmait: post-metalos szőnyegbe tekert pszichedelikus lüktetés mellé kapjuk meg a tipikus magas hangú károgást, amit aztán a csapat tiszteletbeli tagjaként emlegetett Danni Kann tiszta vokálja emel új dimenziókba. A gitárok a háttérbe vonulnak, de a fenyegető sötétségből egy pillanatra sem tudunk szabadulni. A klasszikusnak nevezhető fekete fémtől szinte teljesen búcsút vesz a What’s Yours Is Yours To Carry, ami egy kiadatlan Prodigy és Nine Inch Nails dal keresztezésével kezdődik, hogy a csodás hangú Pardis Latifi énekesnő sejtelmes dallamaival kacsintson a gótika irányába. Nem is hiányzik más ebből a képletből, mint egy rohadt nagy Black Sabbath riff, aminek csak egy keményebb extrém betét, valamint egy torzított operabejátszás képes gátat szabni. Totális őrület, de működik.
A pislogásnak a Hex Upon Our Heads death metal gyaluja vet véget, amihez hasonló váltást a csúcskorszakát élő Opeth tudott bemutatni nekünk. A hörgés mellett a kórusban is felismerhetjük majd minden énekes hangját, mielőtt a dal egy barlangi troll akusztikus álmává változik. A Sister Faith & Sister Chance a pszichedelikus utazást helyezi előtérbe. Külön öröm volt, hogy már a dal elején egy hazai párhuzam jutott eszembe, méghozzá a Thy Catafalque Vonatút az éjszakába című darabja, ami hasonló lüktetéssel vette kezdetét. A hangulat persze gyorsan más vizekre terelődik: fokozatosan visszatérünk az őrületbe, ahol az Ultha teljesen jól érzi magát.
A Cherry Knotsban nemcsak a fekete fémet, de a metalt is félre kell tennünk röpke 7 percre, hiszen itt alapvetően egy zajokból előbukkanó dark ambient tételről beszélhetünk, amely előbb gyönyörű zongorafutamokat okád a felszínre, majd Danni vokáljával megtoldva elektronikus dobalappal és mennyei kórusokkal kényeztet tovább, hogy végül visszatérjünk a zajok tengerébe. Nem tűnhet ide valónak így a leírás alapján, de tökéletesen passzol ehhez a lemezhez, akárcsak a Pink Lights Soilling To Copper, ami a kiadvány legbetegebb szerzeménye. A 80-as éveket idéző ambient kirándulás után egy horrorfilmben találjuk magunkat, ahol még a könnyedebb hangok is jóval magasabban szólalnak meg, nehogy egy pillanatra menedékre leljünk. Ezt csak a The Quiet Current hozza el nekünk teljes mértékben a shoegaze és a gótika partvonalára evezve, Pieter Uyttenhoven és Annelias Van Dinter vendégénekesekkel, valamint a harmónium nevű billentyűs hangszer kíséretével.
Giga albumhoz giga lezárás jár, úgyhogy a To Part The Abelia Springssel ismét 10 perc fölé ugrunk, de a grandiózusság nem az időben keresendő. A lassan beinduló darab ismét a modern fekete fém legnemesebb pillanatait hozza el nekünk, amihez a gyorsabb tempók mellett egy 40 fős női kórus is hozzájárult.
Nincs itt végül túl sok magyaráznivaló: az A Light So Dim egy 74 perces melankolikus, transzcendens zenei monolit, ami szembe megy a zenekiadókkal (nincs reklám, beharangozás), a betokosodott elképzelésekkel (fekete fém csak a halált és a sátánt éltetheti, csak ugyanazokból a panelekből építkezhet). Többszöri meghallgatás után egyedül azt hozhatnám fel ellenérvnek, hogy ez az új útvonal még nem tökéletes zenei kohézió terén, a dalok önmagukban tökéletesek, ahogy írtam, természetesen sodornak a stílusok között, de a teljes lemezen azért nehéz zökkenőmentesen áthaladni. Ettől függetlenül persze újra toplistás lehet…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
