Régóta kerülgetem a Rio De Janeiro városából származó brazil progresszív, folk black metalos projektet, a Vauruvã-t, mivel előző két lemezük nagyon betalált nálam, de valahogy a cikkírásig nem sikerült eljutnom velük kapcsolatban. Vagy beesett egy jobban az érdeklődési körömbe illő kiadvány, vagy a csillagok állása baszakodott velem, ezt így már meg sem tudnám mondani, de a friss korong eszembe juttatta azt az általam gondolt tartozásomat, hogy egy kicsit elhozzam őket a Fémforgács olvasóinak is, hátha eddig kimaradtak a szórásból. Persze nem hiszem, hogy a nyers, perzselő lánggal felérő black metal és a lélekkel teli, brazil őslakos zene dallamainak hallucinogén elemekkel kevert egyvelege gyakran kerül a terítékre, így mindenki jól járhat a végén. Nézzük dióhéjban, mit érdemes tudni a zenekarról!
Igen, zenekarról van szó, ami meglepő a projekt hallgatása közben, mivel azonnal valami egyszemélyes kísérleti cuccra gondolnánk. Jelen esetben azonban két ember munkáját kell dicsérnünk. Ebből az alapító mondható jelentősebbnek, mivel Caio Lemosról beszélünk, akinek az általam igencsak kedvelt Bríi-t is köszönhetjük, de maga a Vauravã sem előzmény nélküli, hiszen korábban Kaatayra néven már létezett. A változást Bruno Augusto Ribeiro csatlakozása idézte elő, aki földön túli károgásával, suttogásaival, valamint a zenéhez hasonlóan szimbólumoktól, felfedezni valóktól hemzsegő dalszöveggel bővítette ki a projektet. A duó tehát egyediségre van kárhoztatva már az első pillanattól, nem is igazán lehet hasonló hangulatot megtalálni az extrém zenei palettán. Olyan csapatokat lehet felsorakoztatni inspiráció tekintetében, mint a Wolves In The Throne Room, a Krallice, a Negură Bunget vagy a Drudkh, de összességében egy jól felismerhető, különleges produkcióról van szó. Szerencsére nagylemezekkel sem évtizedenént rukkolnak elő, hiszen a Mar Da Deriva már a harmadik a sorban, miközben hivatalosan 5 éve él a felállás.
Ugorjunk hát neki a lemeznek, amiről eslő körben annyit írnék le, hogy ott ver át, ahol csak tud. Tényleg, totál hülyét csinál abból, akinek a fejében már az olvasás közben kirajzolódott valami kép a fejében. Elsőre például le merném fogadni, hogy valami végtelen hosszú, tömény depressziót vizionáltatok az anyagról némi folk beütéssel, miközben a Mar Da Deriva bizony igencsak rövidnek mondható: foghíjasan 36 percével az eddigi legvisszafogottabb még a zenekar eddigi története során is. Stíluskavalkád tekintetében pedig tényleg kimeríthetetlen forrással állunk szemben, mert az atmoszférikus, post-black metal alapok mellé sorban érkeznek az ambient, akusztikus részek, a 70-es évek pszichedelikus/progresszív érájának megidézése, billentyű, fuvola, egyéb népi hangszerek, ének terén a károgás mellett kórusok, hol grandiózus, hol személyesebb hangvitelben. Az egészben az a leghihetetlenebb, hogy első perctől az utolsóig működőképesek, hitelesek és teljes természetességgel olvadnak össze egy egységes zenei alkotássá.
Témakörök tekintetében hasonló helyzet áll elő: visszatérő elemek a természettel vívott harcok, ősi szellemek, az egész emberiséget érintő létkérdések, de mindez úgy, minhta egy baráti beszélgetés során jönnének elő, ahol mindenki őszintén megnyitja az elméjét egy titokzatos rituálé végrehajtása mellett. A Vauruvã lehetőséget ad rá, hogy egy vékonyka idegszállal rácsatlakozhassunk fajunk közös tudatára, ahol az idők homályába vesző elődeink tapasztalatai, fájdalmai, küzdelmei és örömei ugyanúgy megtalálhatók, mint a mieink. A lemez címe nagy eséllyel az élet tengerének felszínén való sodródásunkra utalhat, ahol folyamatosan szembe találjuk magunkat a természet erejével és saját ostobaságainkkal, amik egy előre megjósolható, nem túl barátságos vég felé hajtják képzeletbeli tutajunkat.
Az album nyitótétele, a Legado (Örökség) egy kilenc perces fekete rontás, ahol a zene áramlása olybá tűnik, mintha a természet maga venné vissza a gyeplőt és indítaná meg az „öntisztítás” feladatát. Képeiben egyaránt megtalálhatjuk a letűnt civilizációk gazdagságát és a kifosztottá vált, kiüresedett világot. Egy rövid, pompát és eleganciát sugárzó, törzsi dobokkal rendelkező indulás után fokozatosan durvulnak el a dolgok, míg robban a black metal bomba és előtör a károgással együtt a féktelen harag. A gitárok kemény, szikár riffjei később finoman elúsznak, hogy csak a szomorúság maradjon, amit a fuvola és a melankólia által vezérelt akusztikus hangok közvetítsenek felénk. Végezetül nem marad ránk más, mint egy kis morajlás, majd a maga alá temető csend. Elmondhatjuk a kezdő darabról, hogy összetett szerzemény, de közel nem annyira, mint a másodikként érkező Os Caçadores (Vadászok). Ugyan csak egy perccel hosszabb az elődjénél, mégis jóval tartalmasabb. A trópusi esőerdő szívébe kalaúzol minket, Lemos és Ribeiro váltakozó énekével karöltve. Az emberi faj túlélésért való küzdelméről szól, valamint arról a vágyról, hogy mindent uraljunk, meghódítsunk, ami körülöttünk található. A black metal jelképezi a nyers erőt és akaratot, míg a lágyabb énekhang és a népies elemekkel teletűzdelt könnyedebb részek azt a fajta tiszteletet, amit nem tehetünk félre, ha saját bolygónk élővilágáról és annak dinamikájáról van szó. Ezen a vonalon mozog tovább az album csúcspontját jelentő As Selvas Vermelhas No Planeta Dos Eminentes is, immár egy 15 perces eposz keretében, ahol a sötétségből egy pszichedelikus opera válik a szintetizátoroknak és érzelmes gitárdallamoknak köszönhetően.
A black metal tehát nem halt meg a forró hónapokban, hanem nyaralni ment Brazíliába, hogy ott egy egyedi pszichedelikus tripként szülessen újjá zenészeink keze által. Ez a folkos, avant-garde, progresszív egyveleg vad és finom megoldásokkal hoz létre egy okosan rétegzett, jól átgondolt zenei világot, amelyben együtt kereshetjük az emberi történelem és a természet közötti spirituális kapcsolatokat. Nehéz lenne belekötni a tartalomba, egyedül az zavart a végén, hogy hamar vége lett, még egy szerzeményt szívesen meghallgattam volna.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
