Pökhendiség és tájékozatlanság azt állítani egy műfajról, hogy túltelített, unalmas és nem tud új dolgokkal szolgálni, mivel a felfoghatatlan mennyiségű megjelenés ismerete nélkül ezt nem lehet biztosan kijelenteni. Senki sem tud meghallgatni minden death metal lemezt, értékelni és objektíven kezelni minden korongot. Mégis kialakulnak bennünk akaratlanul is bizonyos korlátok, amiket sokkal könnyebben kialakítunk magunkan a rossz tapasztalatnak köszönhetően. Általánosítunk, egyértelműnek veszünk olyan dolgokat, amelyekre nincs teljes rálátásunk. Ha pedig megerősítést kapunk néhány feltételezésünkre, akkor igazi szakértőnek érezhetjük magunkat, pedig továbbra is csak morzsákat szedegető zenerajongók maradunk. Ezek a gondolatok szaladtak át az agyamon, amikor nekiugrottam a lengyel Wąż zenekar eddigi egyetlen kiadványának, ami egyben debütáló lemez is. A kiadványt rögzítő trió igazán kitartónak bizonyult az évek során, hiszen 2010-ben találtak egymásra, amikor megalapították a Wąż Piroman nevű formációt. Akkoriban énekessel és más dobossal jártak klubról klubra, hogy stoner metaljukkal szórakoztassák a közönséget, azonban igazán stabillá nem tudott válni a csapat. Énekes nélkül maradtak és a bőrök mögött is több csere történt. Mára Bartek Szelag basszer, Kuba Szyma dobos és Arek Kaus gitáros mondhatja magát a zenekar tagjának, akik rögzítették tavaly a Sage című albumot.
Visszatérek tehát a bevezető sorokhoz: stoner metal címkével ellátott kiadványokkal fel lehetne tölteni a Balaton medrét, mégis akadnak olyan alkotások, amik ugyanúgy meg tudnak lepni, mint bármilyen más műfaj termései. Ez történt a Wąż esetében, aminek instrumentális mivolta ugyan nem győzött meg teljesen (alapvetően fel kell kötnie a nadrágját nálam minden énekes nélküli produkciónak), de sok-sok szerzeményen át elérte, hogy kíváncsi maradjak rá és közben el is szórakoztatott. A trióban rengeteg ötlet, hangulat, kreatív megoldás lakozott, amit bőséggel ki is terítettek a közel 50 perces albumon szép, terjengős dalok kíséretében.
A rendkívül rövid Mechanical Elves bevezetése után ugyanis jellemzően 7 perces átlagra számíthatunk a tételeket nézve, melyek számtalan hangulatot meglovagolnak. Minden hangszer kap “játékidőt”, szereplési lehetőséget, miközben nem bomlik meg a dalok komplexsége sem. Egyszerűbben fogalmazva: a hangszeres teljesítmény nem azt jelenti, mint néhány “gitáros” lemezen, hogy valaki az előtérben lóbálja hatalmas péniszét, miközben a többiek szerény méretükkel a fal felé fordulva asszisztálnak a világraszóló mutatványhoz. Itt mindenkinek ugyanakkora és időnként udvariasságból középre engedik egymást. A Sage esetében természetesen nem beszélhetünk vegytiszta, jammelésből álló stoner rigmusokról, az itt hallható dalok egyértelműen alapos kidolgozáson estek át, ugyanakkor érzelmi állapot szülte őket. Ugyanakkora jelentőséggel hatott az albumra a pszichedelikus rock, mint a progresszió, de időnként meg-megmutatja magát a modernebb metal is. Egyes elszállásokban megjelent előttem a Tool depresszív tónusú különcködése, máskor pedig a Thy Catafalque korlátok nélküli, ösztönszerű zeneáramlása még akkor is, ha teljesen más stílusról beszélhetünk (Prism utolsó percei kifejezetten emlékeztettek Kátai mester hangjaira). Minden úton-módon pótolni kívánja a zene az énekes jelenlétét: rengeteg a tempóváltás, a riff és dallam akár egyetlen dalon belül is, melyek folyton kalantoznak az emlegetett irányok valamelyikébe. A hangzás ezt tökéletesen támogatja: mindent ott és akkor hallhatunk, amikor igazán szükség van rá. Kitűnő példa erre a lágy és keményebb részekkel rendelkező Pulsar, de az egyetlen ambient tételként szereplő Solaris is.
Sokat dobna persze az összképen egy kis narráció, némi ének, de ez az a fajta berögződés, amivel a cikket kezdtem, hiszen az olyan monstrumok hallgatása közben, mint a már említett Prism, vagy a záró Transmission 77 már nem is olyan egyszerű fejben hozzáilleszteni a vokált, hiszen maga a zene is teljes mértékben önálló életet él. Szerintem ez a fajta változatosság a minimum, amit el lehet várni egy instrumentális stoner lemeztől és ilyen téren a Wąż minden tőle telhetőt megtett. A hiányérzetemet beleszőttem a végső pontozásba, de ettől függetlenül mindenképp tudom ajánlani a lemezt az elszállós, progresszív zenék szerelmeseinek, mivel igazán kellemes perceket kínál számukra ez a kiadvány.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.