Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Van egy szép hosszú, kövér listám az egyetlen kiadvánnyal rendelkező zenekarokról, aminek gyűjtésében többen is segédkeztek, így nemcsak „felmelegítek” néhány régi emléket velük kapcsolatban, de saját ismereteimet is bővítem, mondhatni újdonságként hat pár kiadvány. Ezt nem tudom elmondani a lengyel Ysigim zenekar eddigi egyetlen nagylemezéről, hiszen a számomra igencsak kedves funeral doom metallal állnak kapcsolatban. A stílus gyökereinek, kezdetének kutatása senki számára nem mehet végbe úgy, hogy ne találkozzon a nevükkel, hiszen az Obnoxiousness névvel indult duó, amit Marcin Kowalski (dobok, basszus) és Marcin Rusinowski (ének, gitárok) alkotott, már a 90-es évek elején különvált a trendeknek megfelelő melodikus, gótikus death/doom nyomvonaltól, egy időben a Mordorral és a szintén legendának számító, leginkább stílusalapítónak tekinthető Thergothonnal. Sajnos a friss megközelítés és a valódi underground jelleg akárcsak a finneknél, gyors földbeállást okozott szinte ugyanolyan körülmények között: egy lemezt azért még sikerült valahogy összekalapálni a világ számára. Az Ysigim esetében azonban még a minimális hátszél is elmaradt, így a fiókokba került példányok, a demók és egyéb kiadványok szép lassan kult státuszba kerültek a gyűjtők és szerencsések jóvoltából. Most sem a listám bogarászása hozta őket felszínre, mert ők pont hiányoztak róla, hanem egy sokkal pozitívabb dolog: a lemez újrakiadásának híre és promós levele. Az Ain Soph Ort a Dying Sun Records fogja feléleszteni szeptember 25-én az eredeti, kazettás formátumban és egy dupla CD-s verzióban, aminek második lemezén az Obnoxiousness demói is fellelhetők lesznek.
Persze mindez akkor lehet érdekes számotokra, ha nem zavar a dohos és erősen foszlásnak indult lepel, amin keresztül kásás hangok hirdetik felétek az elkerülhetetlen elmúlás egyébként magasztos eljövetelét, valamint nem zavar a minimalizmus, ami egy az egyben leuralja az egész produkciót. Abból induljatok ki, hogy az előadók maguk is néhány példányszámból álló (szintén kultikusnak számító) underground fanzine készítésével is szívesen elütötték az idejüket, úgyhogy nem kell számukra bemutatni, hogyan lehet zenét készíteni a hátsó kert végében található, egérrágta ponyvával hangszigetelt fészerben… Az erősen lo-fi megoldások mögött azonban igazán különleges hangulat rejtőzködik a világ szeme elől, mintha valami Lovecraft által teremtett szörnyeteg kukucskálna ránk egy apró dimenziórésen keresztül. Érdemes megjegyezni azért azt is, hogy nem feltétlenül volt cél ez a fajta megszólalás: a zenekar és a hanghordozó korlátai akkor adottak voltak. A tagok szerint ugyan a funeral doom kezdeti bandái között szerepelnek a legtöbb helyen, céljuk akkoriban pusztán a sötétség és a bennük tátongó űr zenei leképezése volt, amihez a black és death metal elemeket akarták felhasználni a lehető leghatásosabb módon. Mai füllel a tempójuk sem felelne meg egy „modern” funeral doomnak, de akkoriban valóban sikerült hihetetlenül lassúvá és komorrá válniuk. Persze nehéz is lehetne egy olyan stílushoz hasonlítani a munkájukat, ami akkor még nem létezett, főleg Varsóban a 90-es évek elején. A műfajok határainak feszegetése, a szélsőségek keresése azonban éppúgy jellemző volt rájuk, mint a finnekre, akikről nagy eséllyel egyáltalán nem tudtak.
De nézzük végre a lemezt és azt a tényt, hogy marhára nem számít a stúdiómunka. Sőt, az Ain Soph Or hangulatához egy lórugásnyit hozzátesz ez a mondhatni demós jelleg, bár biztos vagyok benne, hogy első nekifutásra nem ez lesz a véleményetek. Az albumnak azonban van egy titka: hallgatni kell, figyelni kell, folyamatosan. Nem elég egyszer átfutni, vállat vonva félrelökni, mert el fog kezdeni működni, majd jön a felismerés, hogy itt tényleg nem babra megy a játék. A nyers hangok, a túlvilági dallamok, a fülünkbe közvetlenül érkező, lihegő hörgések, suttogások, mormolások leszállítják a death/doomot a stúdiók és lemezkereskedők világából a szobánkba, a fejhallgatónkba, majd fokozatosan a bőrünk alá, végül az idegsejtjeink közé, hogy rémálmainkban kísértsenek tovább. A mélyre hangolt basszus szolgáltatja a vezérfonalat, melynek monotóniája csak látszólagos: szinte folyamatosan úton van egyik témából a másikba, apró változásokkal. Erre a fonálra van felfűzve a másik fő jellegzetesség: a melódiákat felsorakoztató szólógitár. Billentyűzettel kevés helyen találkozunk, akkor is többnyire a háttérben lebegve erősít rá a misztikumra és kísértetiességre. Ezen a ponton jegyzem meg, hogy a banda ugyan nem szereti azt a fránya funeral doom jelzőt, de ha valaki hallott már életében Esoteric, Evoken, Skepticism demót ugyanezekből az évekből, akkor könnyedén megérti, hogy miért is kapcsolta őket össze az utókor.
További érdekesség ezzel a régi, poros dalcsokorral kapcsolatban, hogy nemcsak hangjegyek terén hordozza magában a misztikumot, de a dalszövegeiben, sőt koncepciójában is. A lemez címe egyértelmű utalás a zsidó Kabbalára, valamint annak legősibb tanításaira, a világ kezdetére, az isteni világ és a saját világunk érintkezési pontjaira. Olyan témakörök kerülnek elő, melyek kora meghatározhatatlan, hiszen egyes elemei már az asszíroknál is megtalálhatók voltak. Különféle filozófiai, vallási gondolatok ezek, melyek a létezés és nem létezés határvonalának éles peremén táncolnak és próbálnak magyarázatot keresni az életre, értelmet adni a halálnak.
A maga idejében nem sokan kapták fel a fejüket az Ain Soph Orra, aminek igencsak egyszerű magyarázata van: még underground körökben is egy rendkívül nehéz és sötét zenének számított, sőt, témáit tekintve túl intellektuálisnak, hogy csak úgy ezt pörgesse valaki. Tudtukon kívül eveztek olyan vizekre, ahol rajtuk kívül is csak elvétve kezdett el tapogatózni egy-két zenekar, a hatásuk azonban az idő múlásával tagadhatatlanná vált, mert kétségtelenül hozzájárultak a funeral doom hangulatának, esztétikájának kialakulásához. A 93-ban rögzített, majd következő évben megjelent lemez visszajelzései elmaradtak és a duó sem bízott saját magában. Utolsó próbaként szerették volna élőben megmutatni a munkájukat, amihez nekiláttak a megfelelő emberek beszervezésének. Ez nem ment túl jól, gyakorlatilag földbe is állt miatta a projekt. Sikerült kiadni körülbelül egy tucatnyi példányban egy rosszul sikerült live felvételt, majd egy beszerezhetetlen demót, lezárásként pedig egy teljes értékű válogatást Whispers címmel 1996-ban.
Az Ysigim azonban nem halt meg, néhány évente feltámad, hogy dalokat vegyen újra, vagy nosztalgiázzon egy kicsit. Legutóbb 2022-ben váltak ismét aktívvá, aminek egy újabb válogatás lett az eredménye 2024-ből, néhány hete pedig új dallal is jelentkeztek…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
A Mordor már létezett 1990-ben, ahogy a My Dying Bride is, szóval miért ne hallhattak volna róluk? És akár még a zenéjükbe is beszivároghattak hatásként. Ebben az időben 1-2 év is jelentős volt, úgyhogy a franc se tudja, hogy ki is találta fel a kereket, azaz a funeral doom metalt. Az is elképzelhető, hogy már sokkal korábban, a ’80-as években is voltak olyan bandák, akik funeral doomos hangzással kísérleteztek, de nem jutottak el egy hangzóanyagig sem, így aztán csak a dokumentált zenék számítanak statisztikailag. Azon azért csodálkoznék, ha előkerülne egy színtiszta metal korong az ’50-es évekből… 😂
Üdv! Nagyjából megfelel a cikk a véleményednek. Írtam, hogy a 90-es évek elején különváltak a melodikus, gótikus death/doom vonaltól (lásd My Dying Bride) és azt is írtam, hogy egy időben a Mordorral…Hogy hallották-e egymást, az nagy kérdés, én kevés esélyt adnék a dolognak. Személy szerint én egy jóval korábbi anyagot tartok az extrém és a doom első igazi találkozójának: Sempiternal Deathreign. A The Spooky Gloom lemezről egyszer írtam is, hatalmas. Viszont valóban csak az elérhető adatokra lehet támaszkodni.
Hi folks, first of all – thanks for digging in so many aspects of what we did. To simplify: we knew My Dying Bride from the demo, we knew the Mordor and Arog, as we were doing zine. However knowing them does not changed much what we were doing. For what you mentioned Primordial – you can be right and wrong – as there is no good answer. There was the band Вой from Russia. They released album in 1991. Funeral Doom Metal. And two years before that in 1989 they have rereleased the demo. Why I bring them? Most of people talking about so called funeral doom metal do not know them, but they should. They were active before 1989, so let’s say before most we consider. So – if we are saying someone started something is just the matter of confirmed source we have in hands. What is important is if what you do is something new/fresh, if you move borders of what we know within culture (music/other art). Otherwise it’s just pointless copy. Summarizing yes, we did something too difficult, yes poor recorded/produced but definitely oryginal then and now. Nor My Dying Bride nor Mordor was influence to make it. Cheers folks.