Akkor kezdjük a kényelmetlen valósággal: vannak zenekarok, amelyeket úgy körülbelül csak pólók, kiegészítők, plakátok szintjén ismerek és valahogy sosem kaptam rá vágyat, hogy utánajárjak a nagy népszerűségnek. Erre tipikus példa a Children Of Bodom, vagy kritikánk jelen tárgya, a Dimmu Borgir. Egyszerűen pár dalon túl sosem érdekelt a csapat, úgyhogy hiába a nagy múlt, számomra ugyanúgy kezdődöt ez a cikk, mint bármelyik, promós listából random kiszúrt zenekar esetében: szűz füllel. Talán nem is vettem volna elő őket most sem, ha a Hangpróbán nem jön szembe a csapat és nem okoz kellemes meglepetést. Most ez a helyzet, mert a szimfonikus és black metal elemeket felvonultató extrém csapat viszonylag jól elszórakoztatott és gondoltam kicsit jobban megismerem őket, meg hát kell egy ilyen írás is, had pörögjön az algoritmus…
A kételkedés persze nemcsak bennem élt, hanem érezhetően a csapat tényleges rajongótáborában is megvolt a megjelenés előtt, hiszen amikor az egykor radikális, mára szinte kényelmesen intézményesült fémzenei vállalkozás nyolc év tetszhalottság után úgy dönt, hogy ismét fekete misét vezényel sajátos teátrális körítése mellett, az mindig gyanakvást kelt a hallgatóságban. A Dimmu Borgir több, mint 30 éves távlatából már nem a norvég erdők fagyos lehelletét próbálja közvetíteni (még abban is kételkedek, hogy ezt valaha igazán megtette), hanem egy professzionális zenei csomagot tálal azok számára, akit nemcsak az atmoszféra, a hangulat vonz, hanem a nagybetűs showműsorok és a stílushoz társuló egzotikus külsőségek. Az előző évtized végére ráadásul a csapat renoméja is alaposan megtépázódott, a 2010-es Abrahadabra megítélése jó indulattal vegyesnek nevezhető, a 2018-as Eonian ugyan jobb értékeléseket kapott, de érezhetően visszaesett az érdeklődés a munkásságuk iránt. Pont ezért megsüvegelendőnek érzem, hogy a mára két őstagra zsugorodott projekt (Shagrath, Silenoz) azt próbálja bizonyítani, hogy a kígyónak még nem húzták ki az összes fogát. A Grand Serpent Rising ennek megfelelően nem a végkiárusítás újabb fejezete, hanem egy meglepően fegyelmezett, megfontolt anyag lett, ami próbál visszakanyarodni az ezredforduló dühösebb és talán legnépszerűbb korszakához (a norvég nyelv is újfent nagyobb arányban jelenik meg a lemezen).
A korábbi gitáros, Galder távozása miatt már a munkamenet is más mederben folyt: Shagrath és Silenoz kénytelenek voltak egymásra utalva, a korábbi sallangokat lefejtve nekilátni a munkának, a stúdióban pedig olyan beugrókra bízták a dolgokat, mint a dobok mögött ülő Daray (Black River, Symbolical), vagy a szólógitárért felelős Kjell „Damage” Karlsen (Chrome Division, The Cult Of Destiny). Úgy érzem, hogy ők, valamint a megszámlálhatatlan vendég nemcsak feljátszotta a kötelezőt, de talán saját ötletekkel is hozzájárulhattak a végeredményhez. A két zenész régimódi heavy metal gyökereinek hála a friss korong élőbben, karcosabban szól, mint bármi, amit az elmúlt 15-20 évben rögzítettek, bár a sterilitást azért teljes mértékben nem tudták száműzni a közel 70 perces produkcióból.
A nyitányként funkcionáló Tridentium egy baljóslatú, komor, mégis behízelgő bevezető, ahol az egész lemezen közreműködő Pozsonyi Szimfonikus Zenekar vonósai teremtenek színházi atmoszférát, miközben Shagrath kísérteties suttogással vezeti fel a friss fekete misét. Ez a fajta teátrális felvezetés a felesleges intrók elleni ellenszenvemet nem alázza porig, de ez pont az a stílus, ahol szinte kötelezően meg kell jelennie egy ilyen tételnek. A kiadvány az ezt követő Ascent képében robban be igazán. Itt végre megmutatkozik, hogy a gitárok visszakapták a vezető szerepet a mindent elnyomó billentyűáradattal szemben. A vaskos riffek és a fagyos futamok közé itt-ott finoman kúsznak be Teresa Antinoë Marraco klasszikus zongorafutamai, amelyek elegáns, gótikus kontrasztot adnak az érzéssel adagolt kórusokkal együtt. A leghosszabb tétel, az As Seen In The Unseen egy közel hétrperces eposz, amely az akusztikus átvezetések és a dühödt kitörések dinamikájára épül. A szimfonikus elemek beépítése itt is egészen természetes, nem tolakodó módon ment végbe. Érdemes megemlíteni vele kapcsolatban a „tüzes” klipet is, mert ahogy az lenni szokott, ismét több dalhoz kaptunk látványos képekben bővelkedő vizuális megerősítést.
Ezt követi a The Qryptfarer, amely egy meglehetősen furcsa, kozmikus hangulatot teremtő billentyűs bevezető után rántja le a hallgatót a mélybe. A dal elején megjelenő hörgés és keményebb témák kimondottan bejöttek, de aztán sokat változik a történet. Ismét előjön Teresa neoklasszikus zongorajátéka, de ezek már hajlamosak átfordulni a giccs irányába. Az album egyik legszórakoztatóbb darabja az Ulvgjeld & Blodsodel, egy nehézkes, menetelős tétel, ahol ténylegesen sikerül visszatekinteni a 90-es évek világára. Shagrath anyanyelvű, dühödt károgása és Enya Thoresen vendégként felbukkanó, éteri, tiszta női háttéréneke részben visszahozza a misztikumot és az ősi, pogány hangulatot. A dal arra is remek példa, hogy a profizmus nemcsak a hangszerelésben mutatkozik meg, hanem a vendégek rendkívül okos szerepeltetésében. Az énekesek mindig a megfelelő dalban, pillanatban járulnak hozzá a végeredményhez úgy, hogy nem igazából nem lopják el a showt.
Szerencsére nemcsak a zenében történtek változások, de a szövegvilágban és a szellemi háttérben is. A Dimmu ezúttal háttérbe szorította az olcsó sátánista kliséket, helyette az alkímia és a belső átalakulások egzotikusabb, érdekesebb világa felé fordultak. Nem véletlenül jelenik meg a kígyó szimbóluma sem, ami egyételműen az ősi ouroboroszra utal (önmagába harapó kígyó), ami a régi én levedlésének, a megújulásnak a jelképe. A zenekar helyzetét látva ez talán nem is annyira filozófiai háttér, mintsem egy kényszerű túlélési stratégia.
A lendület a Repository Of Divine Transmutation alatt sem bicsaklik meg, ahol Daray precíz dobolása és Damage néhány remek szólója az igazán megemlíthető, Shagrath néhány dallamkísérlete pedig egyenesen melodikus death metalt varázsol a tételből. Az anyanyelven megszólaló Slik Minnes En Alkymist is hozza a kötelezőt a maga fülbemászó témáival, de itt már kezd egysíkúvá válni és fáradni a mutatvány. A kórusok működnek, de a hagyományosabb heavy metal alapokba nehéz belekapaszkodni, úgyhogy ezeket a dal előre haladtával fel is áldozzák a szimfonikus elemekért cserébe. A Phantom Of The Nemesisben a régimódi szintetizátorok hordoznak magukban némi változatosságot, talán itt képesek a legjobban érvényesülni az egész lemezen, ebből többet is elviseltem volna. A The Exonerated és a Recognizant aprítása során csak utoléri a lemezt a bődületes játékidő átka, mert egyértelműen nem tud már több figyelmet követelni magának. Előbbi dal érezhetően erőlködős, utóbbiban pedig ismét teret kap a giccs. A záró hármasból már csak az At The Precipice Of Convergence jöbb be az újabb nosztalgiaáradattal és black ‘n’ roll hozzáállással, míg a Shadows Of A Thousand Perceptions már erősen untatott. Az instrumentális Gjǫll ugyan hangulatos futamokat rejt, de igazából teljesen céltalan.
Mivel a zenekar még mindig ott van a porondon, fő műsoridőben és erős megvilágításban, biztos vagyok benne, hogy az elkövetkezendő időszakban sokan fogják szétcincálni ezt az anyagot, ezer oldalról. Másként fogják értékelni a régi rajongók, az ezredforduló hallgatói, a fiatal nemzedék, úgyhogy nem jött rosszul ez a viszonylagos ismeretlenség részemről, hogy lehetőleg korrekt módon foglalkozzak az anyaggal. A Grand Serpent Rising egy erős próbálkozás a tűz felélesztésére és meg kell vallani, hogy nem jár teljes kudarccal. Vannak nagyon erős momentumai, ugyanakkor bődületesen túl van nyújtva, ami indokolatlan. Ellensúlyozni nem fogja az elmúlt évek (évtizedek) lejtmenetét teljes mértékben, de ha ez esetleg egy utolsó lemez lenne, akkor elmondhatnánk, hogy emelt fővel vesznek búcsút… A két zenész közel 50 évesen azonban még nem hiszem, hogy lemond a bizniszről, hiszen amíg az érdeklődés nagy, addig jól megy a szekér…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
