
Akkor kezdjük a kényelmetlen valósággal: vannak zenekarok, amelyeket úgy körülbelül csak pólók, kiegészítők, plakátok szintjén ismerek és valahogy sosem kaptam rá vágyat, hogy utánajárjak a nagy népszerűségnek. Erre tipikus példa a Children Of Bodom, vagy kritikánk jelen tárgya, a Dimmu Borgir. Egyszerűen pár dalon túl sosem érdekelt a csapat, úgyhogy hiába a nagy múlt, számomra […]
Tovább »


















