A 2010-es években létezett Triesztben két egymástól független, de több ponton is kapcsolódó sludge/doom zenekar, az Ooze és az egész jó lemezeket készítő Grime. Közös bennük, hogy mindkettő földbe állt, valamint az, hogy egy Antonio Strain nevű basszusgitáros szolgáltatta számukra a megfelelő mélységet. Antonio, a továbbiakban Ans, azonban úgy néz ki, bőven bele is unt ebbe a fajta zenekaros történetbe és inkább saját vizekre kívánt utazni, aminek eredményeképp megszületett az Affliction Vector nevű projektje. Amikor egy zenekar a nevét valaki „Gyötrelmek Vektorá”-ra kereszteli, akkor már sejthető, hogy nem a könnyed nyári slágerek irányába mozdul el, erről pedig először 2020-ban gyűzte meg a hallgatóságot a bemutatkozó Death Comes Supreme EP-vel. Itt még egy vendég dobost tudott maga mellett Chris képében, akit aztán az évek alatt lecserélt a Clastrum és Fierce nevű bandákban kalapáló Stefanora. A választás értelemszerű, mivel a dobos otthonosan mozog a régi vágású death metalban és az atmoszférateremtésre épító black metalban is, az Affliction Vector pedig ennek a két vonalnak a határán egyensúlyozik nagy örömmel. A nemrég megjelent Contra Hominemet tehát letudhatnánk egy tucat, death/black sorlemeznek, de szerencsére ennél sokkal többet kapunk a fél óra alatti játékidő alatt is. Elég sokat fejlődött ugyanis a projekt a debütálás óta, az öt év alatt végbement evolóciós fejlődésre konkrétan még Darwin is elégedetten csettintene, bár az alapok azért adottak voltak. A hangulatot ettől függetlenül nem a technikai újítások és bravúrok sosem hallott magasságai határozzák meg, hanem az az elhidegülésre, embergyűlöletre és nyers agresszióra építkező miliő, ami az első hangtól az utolsóig jellemzi a kiadványt.
Érdemes megemlíteni azt is, hogy Ans féktelen gyűlölete alól saját maga sem kap felmentést, a kegyetlen és öncélú ember képét nem a világra festi rá, hanem önmagán keresztül teríti ki elénk. Ez vagyok én, egy aljas szemét, de legalább ihletet merítek belőle és írok pár dalt… A minőségi ugráshoz egyértelműen sokat tett Sergio megjelenése, hiszen a két anyag összehasonlító hallgatásánál a legegyértelműbb különbség a bőrök ütésének stílusában rejlik. Míg elődje inkább az ösztönös, nyers, death metalhoz közelibb tempókat részesítette előnyben, addig itt a szélvész tekerésekre terelődött a hangsúly, jóval komplexebb módon. Ehhez igazodott a legtöbb tétel is, mivel bonyolultabb daldinamikák jelentek meg és az egész anyag tónusa mélyebb, black metalosabb irányba billent. A rövid szerzemények ugyan mind-mind egyedi témákkal rendelkeznek, de hordoznak magukban egy olyan sötét, túlvilági kohéziót, aminek köszönhetően a csurka játékidőt is klausztrofób érzésekkel tudjuk társítani: bezárnak minket egy magáncellába, gúsba kötve, hogy elveszítsük az időérzékünket. A fekete fémhez való közeledést az éles gitárhangok, a nem kiugró, de bőven szórakoztató tremolo futamok tovább erősítik, de szerencsére Ans basszusgitáros múltja révén mélyekből is kapunk bőséggel.
Fontos még kiemelni a misztikus, gyakran horrorisztikus hangokat, amelyeket az időnként teret nyerő billentyűknek tudhatunk be, valamint a távolról érkező, erőteljes károgást. Itt azért érződik, hogy olasz cuccal állunk szemben: az átvezetők, dalbetétek némelyike megállná a helyét valamelyik klasszikus giallo intrójaként. A kísérteties hangok közé sorolható a fel-felbukkanó tiszta ének is, ami afféle ritualisztikus kántálásként hívogatja az ördögöt: vigyél már magaddal, mert rászolgáltam.
A lemezt nyitó Antiuomo ezekből az eszközökből már mindent bevet, hiszen nincs lehetőség időhúzásra, tétlenkedésre. A billentyűt kezelő ujjak pillanatok alatt kalapácsot ragadnak, hogy őrjöngve verjék be a szeget az emberiség koporsójába. A tétel a kiadvány egyik legjobb szerzeménye és egyben a második leghosszabb. A folytatásban érkező Lethal már kevesebb időt szentel az atmoszférateremtésnek: Ans kezében sírni kezd a gitár, majd teljes intenzitással nekünk ront. Még középtempóba süllyedve sem vesz vissza az agresszióból, a tiszta ének pedig egészen hidegrázósra sikerült. Nem hoz feloldozást a beszédes című Cavern’s Murmur sem, ami egy rövid ambient átvezető a csapkodós, tekergős Ephemeral Lifeless irányába. Ugyanezt a célt szolgálja az Abyss Rises is, ami a még elborultabb, gyorsabb Nero Gorgot előzi meg. Az Animalis Irae során Stefano teljesen elszabadul, erőteljes dobjátékával a földbe döngöli a hallgatóságot. Végül a To Luciferrel zárunk, ami a kiadvány második csúcspontjának tekinthető. Zsigeri black metallal indul, majd az orgonahangok megjelenésével fokozatosan lelassul, hogy a zűrzavarból és káoszból eljuttasson minket a némileg nyugtató jellegű ürességbe.
Nem az Affliction Vector lesz az év black/death üdvöskéje, mert a lemez középső része kimondottan kiszámítható, de bemutatkozó nagylemeznek kívánni sem lehet sokkal többet. Mindenképp érdemes meghallgatni és ha lesz folytatása, akkor számolni kell vele.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
