Apocryphal Wound
Mors Advenit Primis Diluculis In Tergo Equi Maledicti
Túlpörgetett aggyal, hétköznapi gondokon kattogva kerestem magamnak valami funeral doom címkével ellátott anyagot a bandcamp posványában, így leltem rá a portugál Apocryphal Wound bemutatkozó lemezére, aminek túl sok előzménye nem volt (leírás szerint 2024-ben indult a projekt). Gondoltam, elveszek kicsit a hangjegyek közötti némaságban és a mély hörgések birodalmában, ehelyett azonban egy eléggé egyedi hangulatbombával találtam szembe magamat. Az Apocryphal Wound hallgatása ugyanis pont annyira egyszerű, mint egy szuszra elolvasni a lemez és a dalok címét. A nyugtalanító, baljóslatú atmoszféra, a semmiben való örökös bolyongás, a jelentéktelen féreggé válás jellemzi leginkább ezt az albumot, úgyhogy csak óvatosan közelítsetek…
Ugyebár vannak zenekarok, akik zenét írnak, és van ez a horda, akik a hangjegyekkel inkább életre kívánják hozni a kozmikus ürességet, majd bekötött szemmel belesétálnak, hogy ott suttogjanak az elkerülhetetlen entrópia fülébe. A zenekart vezető, Tolkien történetekből szabadult sötét entitás, Melkor sokadik törekvése ez a létkérdések feszegetésére (van vagy 20 saját projektje és számtalan zenekarban is tevékenykedik), de talán még sosem lassult be ennyire. Gitárjátékának nyers ízességén, fogósságán azért érződik, hogy nagyrészt death/black metal anyagokkal múlatta eddigi szabadidejét. A stílusmeghatározáshoz és a fejünkben társított csigatempóhoz képest kézzel fogható és változatos témákkal járul hozzá a koronghoz, aminek bőven 10 perc feletti tételei nem válnak unalmassá.
Hozzá csatlakozott Semog Hulud billentyűs (Tolkien után egy kis Dűne imádat is befigyel), aki szinte végig a háttérből asszisztál a temetési ceremóniához, amikor azonban szabad kezet kap, egészen depresszív és már-már skizofrén hangtöredékeket szállít le nekünk. Játéka sűrű ektoplazmával átitatott halotti lepelbe tekerve fojtogat minden egyes alkalommal. Az utolsó ítéletet The Beyonder (Simão Santos) mormogja el a sírunk felett teljes átéléssel, hiszen az ő eddigi tevékenysége sem választható el egy rakás death metal lemeztől. Santos nem énekel, nem ordít, hanem valahonnan a gyomra legalsó bugyraiból szakítja elő egy túlvilági vértanú utolsó leheleteit. Ezt az érzést alátámasztja a kiadvány megszólalása is, amely minden hangszer tekintetében élőnek, lélegzőnek hat.
Dalszövegek tekintetében sem állunk meg a szimpla gyásznál, saját lelki vívódásnál, az Apocryphal Wound ugyanis az ateista egzisztencializmus atyját, a Nobel-díjas regényírót és filozófust, Jean-Paul Sartre-t tartja fő inspirációs forrásának. Az időnként menetelésig gyorsuló tempó és az összesen 41 perces játékidő bőséggel át is adja a lét hiábavalóságának minden rezdülését, úgyhogy a hallgatás során szépen kiveszik kezünkből az időérzékelésnek még csak az illúzióját is. A zenekar nem elégszik meg azzal, hogy egyszerű funeral doom legyen. Itt a zenén túl egy teológiai vitairattal találkozhatunk, amolyan hanghullámokra konvertált, állandó kétségbeeséssel, ami annyira kézzel tapintható, hogy talán külön széket kapott a próbateremben. A háromtételes rituálé a valóságot temeti annak értelmetlenségét hangsúlyozva. Ahogy a bevezetőben írtam, ez nem egy megírt zene. Sokkal inkább egyfajta kinyilatkoztatás, ami fájdalmas, ugyanakkor szükségszerű. Mint minden valamire való funeral doomban, a műfaj rajongói ebben is megtalálhatják azt a jellegzetes, groteszk, megmagyarázhatatlan szépséget, ami azt próbálja meg bizonyítani, hogy a szenvedésben, a gyászban mindig ott bujkál a megtisztulás lehetősége. Tévedés, hogy az Apocryphal Wound és más társai a halált éltetik, sokkal inkább kínálnak lehetőséget annak elkerülhetetlen voltának megélésére. Esztétikát kapunk az elmúlás mellé, ami a kongó ürességet mégis izgalmassá teszi.
A zenénél ugyan sablonosabb az album borítója, de a lényeget azért kifejezi. Az alkotás a brazil Márcio Blasphemator egyébként igencsak termékeny munkásságának újabb darabja. Nyugalmat tehát ne várjatok ettől a produkciótól, vagy hatalmas zeneiséget, de a meghallgatása után egy pillanatig sem éreztem, hogy időpocsékolás lett volna. Nem ismerem Melkor többi anyagát, de az Apocryphal Wound mindenképp felkeltette bennem az érdeklődést… Tegyetek vele egy próbát, ha mertek.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
