Az itthon töltött elmúlt hetekben megnőtt az igényem egy igazán befordulós, elmélkedős, ugyanakkor belevaló funeral doom, death/doom kiadványra, azonban rá kellett jönnöm, hogy eddig 2020 nem túl meggyőző ezen a területen. Persze odébb van még az ősz és a tél, a műfaj igazi csúcsidőszaka, de azért igazán becsoroghatna már az ajtó alatt valami idegborzoló, nyugtalanító borzalom. A hiányérzetem csillapítására ilyenkor régebbi anyagok közt kezdek el kutakodni és nem is kellett túl sokat búvárkodnom ahhoz, hogy rátaláljak egy megfelelő kiadványra. Az már sokkal érdekesebb azonban, amit találtam.
Korábban nem hallottam még a chilei Aura Hiemis zenekarról, pedig nem mai csapatról van szó, hiszen 2004-ben kezdték meg pályafutásukat. Elég sok demó, EP köthető hozzájuk, viszont csak négy tényleges nagylemez, ebből is a legutolsó 2017-ben jelent meg. Igazán egyik kiadványukkal sem robbantottak bankot, nem hívták fel magukra a figyelmet, ami talán annak is köszönhető, hogy igazi átjáróházként működnek. Az egyetlen eredeti tag mára már csak Herumor V. (Abaddon, Ancestral), aki jelenleg az énekért felel (de volt itt ő már basszer, billentyűs és gitáros is…), mellette pedig két újonc foglal helyet 2018 óta. Sajnos mára nem igazán tekinthető aktív csapatnak, azonban volt egy év megalakulásuk után, amikor nem rajtuk múlott, hogy felfigyeljenek rájuk. Ez 2013-volt, amikor egy meglehetősen sablonos borítóba csomagolva kiadták a fiVe névvel ellátott albumukat. Véletlenül akadtam bele egy tételébe, de azonnal hallanom kellett az egészet és utána nyugtáznom, hogy a rögzítés pillanatában hat fővel, plusz vendégekkel dolgozó csapat igazán nagyszerű munkát végzett.
A funeral, death/doom keverék, amit játszanak, stílusában bőven az emészthető kategóriába sorolható, viszont olyan bandát idéztek meg számomra, ami az egyik örök kedvencem ebben a közegben (Desire). Egyértelműen hatással volt rá a portugál zenekar, ez már az első hangoktól nyilvánvalóvá válik. A műfajában könnyednem mondható 42 perces játékidőt az ő melankóliájukkal, magasról lesúlytó riffjeikkel kezdik meg bőségesen adagolt mély hörgéssel, tiszta férfiénekkel, fel-felbukkanó női vokállal, kórusokkal és a háttérben megbújó, időnként azonban komoly szerephez jutó billentyűkkel. Ugyan dalszerkezetek terén nem mutatnak olyan szép íveket, csúcspontokat és teljességet, mint példaképeik, de mindenképp dícséret illeti őket.
Kellemes, rengeteg érzelmet árasztó dallam bújik meg minden egyes tételben, legyen az rövidebb, vagy hosszabb, ugyanakkor az agresszívabb témákról sem mondanak le, a lemez közepén található Doomentia például hoz pár igazán komoly bólogatásra ingerlő részt gyorsnak mondható első perceiben és zárásában. A közepén persze kegyetlenül belassul, viszont ettől a kerettől vált a legjobb szerzeménnyé az albumon. Nyomasztó hangulatát az In Noctem enyhíti kicsit gótikus megoldásaival, hogy a fiVe végére már csak a My Sweet Desire maradjon… Itt már a példakép egy jellegzetes dallama is megjelenik a szám elején akusztikus formában, szóval bejött az első megérzésem velük kapcsolatban. Ugyanakkor a hasonlóság nem idegesített egyáltalán, hisz a portugálok régóta nem tevékenykednek és összesen két lemezt készítettek, azt is 20 évvel ezelőtt.
Szóval ne csapjon be senkit a külcsín és az ismeretlenség, a chilei brigád készített egy messze nem újszerű, de rendkívül kellemes albumot története során, amiről nem sokan vettek tudomást az évek alatt. Mi ne kövessük el ezt a hibát, etessük meg a macskát, húzzuk be a függönyt, zárjuk ki a világot és hadd szóljon az Aura Hiemis!
A 2017-es Silentium Manium idejére már csak két fő maradt meg a zenekarból, így egy jóval egyszerűbb, mondhatni „standard” funeral doom albumot tettek le az asztalra, de még azt is tudom ajánlani, legalább a megismerés erejéig!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.