Visszatérő olvasóim (ha létezik ez a hízelgő kategória) biztosan emlékeznek rá, hogy mennyire oda meg vissza vagyok a portugál Desire két, ezredforduló környékén megjelent lemezéért, melyek számomra a dallamosság és a funeral death/doom találkozásának legszebb pillanatait jelentik. Gyönyörűség és fájdalom kevés anyagon képes annyira egybe fonódni, mint az Infinity… vagy a Locus Horrendus esetében. A mai napig egyetlen olyan zenekart találtam csak, akik ezt a hangulatot képesek voltak megidézni, ez pedig a chilei Aura Hiemis, akiknek egytlen igazán bitanra sikerült anyagáról néhány hónapja olvashattatok (fiVe). A kritikámat azonban azzal zártam, hogy a zenekart vezető V. kivételével mindenki szélnek eredt és a banda gyakorlatilag megszűnt létezni. V. azonban úgy néz ki nem hajlandó megválni 2004 óta létező elképzelésétől és új tagokat sikerült szereznie a projekt számára. Így került képbe Aaron Peter gitáros és Kolossus basszer, akikről sok mindent nem tudtam kideríteni, valamint a tapasztaltabbnak tekinthető LordMashit dobos, aki leginkább black metal produkciókon szokta püfölni a felszerelését. Kicsit félve ugyan, de erősen pozitív reményekkel ugrottam neki ennek a nem várt visszatérésnek, amit ezúttal Wenn Der Regen Fällt címmel kell keresnetek.
Mielőtt a fejhallgatómmal megfelelő csendes zugot nem kerestem magamnak a befogadáshoz, gyorsan meglestem a rendelkezésre álló információkat. Először is itt van a borító, amiben sosem volt erős a zenekar, a Desire, Saturnus vonalat követő kacifántos logóban és a címben megjelenő zöld szín igazán gagyi megítélést tud eredményezni, a fák közt látható szemérmetlen hölgy rajza pedig szintén hagy némi kívánnivalót maga után. A dalok hosszára pillantva azonban újra a remény kerített hatalmába, mert a többségében tíz perc feletti szerzemények és a bőven órás játékidő ezen a szűkös ösvényen általában bizalomra szokott okot adni.
Némi mennydörgés és esőkopogás után, ami azért elég sablonos, meg is indul az ismerős hangokból álló Black Dream című tétel. Rögtön felismerhető a könnyed akusztikával, gótikus billentyűhangokkal védjegyzett stílus, valamint V. kétségbeesett morgásai is beindítják a nosztalgia vonatot. A dal végére azonban sajnos világossá válik, hogy a hangulaton és hangzáson túl nem sok tartalék maradt a produkcióban, ráadásul az időjárási hangok utáni vonzalmuk átterjedt az egész albumra.
Hiába alakult új zenekar gyakorlatilag, a fiVe számtalan vendégét esélyük sem volt pótolni. Rettentően hiányzik például a tiszta ének a végeredményből, mert V. orgánuma gyorsan unalmassá tud válni. A másodikként érkező Eve borított ki a legjobban, hiszen egy olyan témával nyit, ami lassan a legelcsépeltebb doom riffnek tekinthető. Ez konkrétan a Candlemass 1989-es Somewhere In Nowhere című klasszikusának tökéletes átemelése, amit a Pÿlon feldolgozásában kedveltem, a Dark Covenant Forever Amongst The Ruins című dalában már untam. Az Eve esetében ráadásul úgy pakolják rá néhány esetben a billentyűket, hogy rá kellett néznem, nem szól-e véletlenül valami más zene is. A valamivel gyorsabb tempó és a több dallam ráadásul teljes mértékben feleslegessé tette a funeral doom megjelölést a lemezzel kapcsolatban. A lassan építkező, nagyrészt instrumentális Between The Mist I Find You azért egész jó erődemonstrálásként működik, de leginkább csak elszomorít, hogy ezúttal nem sikerült ezeket a képességeket ténylegesen kiaknázni és jó dalokat írni. A Be The Moon hossza sem igazán indokolt, de legalább kapunk egy kis tiszta vokált és egy nyomon követhető építkezést. Még ezek után is bizakodva ugrottam neki a záró Dead Cold Sun című monstrumnak, ami hatalmas átverésnek minősült: a 21 percből bizony jó 10 percet esőkopogással kell eltöltenünk.
Az Aura Hiemis még mindig ott hordozza magában a Desire emlékét, meg-megidézi annak hangulatát, de a hosszú kimaradás ellenére sem sikerült méltó ötleteket kerekíteni ehhez a recepthez. Az a közel meghatározhatatlan műfajú gótikus, atmoszférikus lassú halál, amit a portugálok képviseltek úgy látszik végleg elhagyják ezt a bolygót, mert a chilei csapatnak ezek után már nem hiszem, hogy újra bizalmat szavazok. A Wenn Der Regen Fällt ugyanis egy jóindulattal átlagosnak nevezhető album lett. Ha valaki mégis dél-amerikai doomhoz kapna kedvet, akkor nekik ott van a nemrég debütált, szintén esős hangulatban lévő chilei Saturno…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.