A tengernyi új kiadványok között számomra kifejezetten sok ismeretlen, pislákoló név van, de kitűnt a Betelgeuse. Mivel gyerekkorom meghatározó olvasmányainak egy része a csillagászat közül kerültek ki, így nem csoda, hogy megfogott a névválasztás. Egyenesen Los(t) Ángeles-ből, Chile kellős közepéről, Felipe Cadenas egyszemélyes projektjeként indult 2018-ban, majd 4 év után egy demóban manifesztálódott. Hamar felkapták a fejüket a helyi templomok oldalát rendszeresen meglocsoló, sötét talentumok, így zenekarrá avanzsálva, tavaly óta látványos showkat kezdtek el nyomni, ahogy azt egy tisztességes OSBM zenekartól elvárná az Isten gyarló gyermeke.
Történetmesélés hozza a szokásos kliséket, ám van itt két érdekesség is. Az egyik Chile ősi történetének a feszegetése. Viszont a másik még inkább egyedi ötlet. A zenekar névadó csillaga egy vörös óriás, ráadásul a ciklusának vége-felé járó, instabil objektum. Víziójuk, ha ez a csillag felrobban szupernóvaként, akkor a mindent ellepő tisztító tűz, egyfajta gyehennaként, a kereszténységet is eltörli a kozmoszból. Ami egyébként valóban megtörténhet, de a kutatások szerint ez nem valószínű a közeljövőben. Csillagászati értelemben viszont „holnap”, az az 100 ezer éven belül, de egyes vélekedések szerint pár száz év is lehet. Így vagy úgy, addig még van elég idő templomot építeni, illetve azt felgyújtani. Maradhat az örök harc, mint a svéd kisváros, Gävle karácsonyi szalmakecskéjével kapcsolatban.
Hamar szembesülhetünk vele, hogy az anyag a kezdeti black vonalat fogja követni, minden tekintetben. Nem vagyok nagyon jártas a stílus korai műveiben, de a Tormentor pillanatok alatt beugrik a lemezről. A hangulat és a lo-fi hangzás könnyen megidézi az északeurópai sötét és rideg telet. Kocsmából hazafele ténferegvén szemünkbe csapó hópelyhek kínoznak és még az utolsó busz is elment 3 perccel hamarabb. Átfagyott végtagokkal az erdőszéli mellékúton botorkálva, tűzifáról ábrándozva, megpillantunk egy templomot. És mit ad Sátán, van nálunk egy marmonkanna és egy doboz gyufa.
A vokál kifejezetten kegyetlen, legtöbbször keservesen elnyújtott. Mintha egy démon, a megszállt gazdatestet már szétszaggatta volna és a véres masszából éppen most mászik ki, persze pátoszosan károgva. Szintetizátor jól illeszkedik a számok elejére és végére, illetve a reszelés hátterébe. Néha felkapom a fejem egy-egy virtuóz arpeggio gitárszólóra, ám jó lett volna még gyakorolni őket.
Mondjuk azon felröhögtem, ahogy az El Pueblo de Dios balladája kezdődik, majd a vokál beszáll, de úgy, mintha a retyóról menne a monológ és csak odatartottak volna az ajtó elé egy mikrofont. Értem, hogy a régies hangulat a cél, de azért van egy szint.
A műfaji határokat tiszteletben tartva, a fentieken kívül, nem nagyon tudok belekötni semmibe. Az album hossza bő lére lett eresztve, amire kiváló példa az Impinudad és a Falsedad. Ha fele olyan hosszúak lennének, akkor is át lehetne adni a megcélzott érzést és mondanivalót, de ez szinte mindegyik dalról elmondható. A majdnem egy órás anyagot a kétharmadáig hallgattam figyelemmel, majd ezt követően rohamosan csökkent.
40 perc bőven elég lett volna, és ugyanezen okok mentén, egy 1 órás koncertet is elunnék és mennék inkább sörért. Az album digitális változata kissé borsos, 666 dollár, így valószínű inkább a letűnt korok terjesztési formáit preferálja a banda, bár így nem értem, hogy a reneszánszát élő kazettás formátum miért nem készült belőle.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
