1996-os megalakulása óta a vegán deathgrind Cattle Decapitation nagyon komoly utat járt be annak ellenére, hogy a legkevésbé sem nevezhetjük a teljesítményüket stabilnak és állandó jellegűnek. A gond csak az, hogy akkor is adnak ki lemezt, amikor különösebben nincsenek csúcsformában. Immár tizedik korongjuk hever előttem és biztosan kijelenthetem, hogy sajátos fejlődési útvonalat köthetünk hozzájuk. A kezdetekben jellemző veszett grind és brutal death fokozatosan csiszolódott, aminek csúcspontjaként három hihetetlen intenzív produkcióval lopták be magukat a rajongók szívébe (The Harvest Floor, Monolith Of Inhumanity, The Anthropocene Extinction). Mindehhez szükségük volt egy rakás felvezetésre, közepesnek nevezhető albumra. 2015-ben némi szünetet követően újult erővel szabadították a világra az általam is tesztelt Death Atlast, ahol eltávolodva a gyökerektől, de néhány jellegzetességet megtartva egy dallamosabbnak mondható irányba indultak el.
Ez a korong is nevezhető így visszanézve „tanulópénznek”, mert sok régi rajongó bánatára a nyomvonal komolyabb változáson esett át és nem volt maradéktalanul kitaposva. Most végre minőségben is sikerült olyan dalokat összepakolniuk, melyek tökéletesen működnek ebben a zenei egyvelegben. Aki ezt a változást el tudja fogadni, annak biztosan bejön majd a Terrasite, akik a korábbi grind csavarokra és ösztönös brutalitásra vágynak, azoknak maradnak a korábbi alkotások.
Egy ilyen hosszú ideje fennálló banda esetében én mindenképp indokoltnak látom a változás iránti igényt, amibe már sokan belebuktak, azonban az új lemez ismét fel fogja hívni a figyelmet az amerikai bandára. Az, hogy a zene „más”, nem feltétlenül jelenti azt, hogy kevésbé brutális lenne, véleményem szerint inkább érettebb és átgondoltabb, ez pedig a rutin mellett a felállásban bekövetkezett változásoknak is köszönhető. Mára egyedül Travis Ryan énekes mondhatja magát őstagnak, akinek extrém vokálja minden eddiginél színesebbnek mondható, simán a death metal szcéna egyik legelvetemültebb „metszett” torkú énekese. Mellette Josh Elmore mondhatja magát már több, mint 20 éve tagnak, a folyamatosan ezerrel pörgő David McGraw dobos pedig az eddigi legjobb lemezek mindegyikén szerepelt (2007 óta veri szét cafatokra az idegsejtjeinket). Olivier Pinard (basszus) és Belisario Dimuzio (gitár) azonban csak most nőttek fel a feladathoz.
Az előző korongon megjelent stíluskavalkád tehát végre igazán kiforrt, így a banda sikeresen olvaszott magába a brutális death metal mellett még több fekete fém hangulatot, amitől az összkép némileg lehangolóbb, mint a korai anyagokon, a csapat védjegyeként funkcionáló embergyűlölethez pedig jó adag pesszimizmussal is társult. A könnyítést a melodikus death vonal megjelenése szolgáltatja, ez főként a dallamosabb, populárisabb hatású (ugyanúgy extrémnek mondható, acsarkodós vokállal előadott) refréneknek köszönhető. A kizsákmányolt, elpusztított világ, amit az emberi tevékenység okozott már alaposan ki lett vesézve a zenekar szemszögéből, így kifejezetten ötletesnek tartom azt a laza koncepciót, amit a beszédes szóösszetétel alapján elnevezett Terrasite dalcsokrához társítottak. Hiába a hagyományosabb módon eljátszott szólók, a már-már szórakoztatóan előadott részek, itt már egy elpusztult világban találjuk magunkat, ahol az ember az evolúció „következő” képcsőfokára lépve azzá vált, ami jelenlegi életviteléből és felelőtlenségéből a legvalószínűbb: a romokon, maradványokon élősködő csótány szerű rémséggé. Ezt a „földfaló” lényt láthatjuk egyébként a lemez borítóján is igazán mutatós formában. Persze mindez művészi értelemben, mert a valóságban nem vágynánk vele egy találkozásra.
A hangzás patika, de ez nem is az a közeg, ahol különösebben szeretnék szögesdrótba, tüskés bozótosba keveredni, az epikus méretű játékidő mellett szükség is van rá, hogy minden réteg szépen kiteljesedhessen. Ezen felül nem csak a hossz tekintetében jellemző a grandiózus szemlélet, hanem a témákra is, melyek között akadnak rövid, fogós reszelések és a gyors tempó mellett igazán jó kontrasztot felvonultató súlyosabb harmóniák. Az album végére ismét egy nagyobb lélegzetvételő szerzemény került a 10 perces Just Another Body révén, amit ennek ellenére sikerült tartalommal is feltölteni.
Mondanivalója és eszmeisége mellett egy roppant szórakoztató lemezzel van dolgunk a Terrasite esetében, aminek tökéletességét az itt-ott észrevehető, önmaguktól való „nyúlás” és a játékidő túltolása árnyékol be. Arra a kérdésre azonban, hogy melyik dalt hagytam volna a próbaterem falain belül, nem biztos, hogy tudnék válaszolni…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Hell! Köszi a cikket! Annyira nem vagyok képben a banda teljes diszkográfiájával. Emlékszem, hogy az első albumuk még meg is volt CD-n, de azóta én is eltávolodtam ettől az irányvonaltól.
Viszont mindig megszoktam hallgatni az új lemezeiket. Egyértelműen könnyebb hallgatni való, mint a korábbi albumaik. Jót tett neki a „tiszta” ének és a dallamosabb riffek. A lemez valóban hosszú volt.
Egy ilyen muzsikát nem egyszerű ennyi ideig hallgatni. Érdekesen cáfol rá ,hogy a „hagyományosan” az album végére betett leghosszabb nóta pont az egyik legjobb a lemezen. Általában ezek „töltelékek”, hogy kihúzzák a játékidőt, itt pont az ellenkezője történt.
A Banda borítói mindig zseniálisak voltak. A mostani is nagyon betalált. Pont analógiás arra a de-eolúciós elméletre, hogy az ember egyre alacsonyabb szinten nyilvánul meg. Azaz nem is majom, hanem már rovari szintre süllyed. Ilyen külső jegyeket is fellehet már fedezni az embereken. Tehát, az emberi faj egyfajta rovarszerűvé válására a banda is ráérzett.