Több, mint egy évtizeddel ezelőtt találtam egy epikus doomban utazó magyar csapatot az interneten. Olyan jelentősek voltak, hogy egyetlen, kultúrházra emlékeztető helységben rögzített néhány perces felvételükön kívül mást nem találtam róluk, ráadásul azóta ez is eltűnt. Már a nevükre sem emlékszem. A mulatós és az igénytelen tévéműsorok hazájában nem is nagyon vártam (na jó, az utóbbi világ méretű méretekben is megjelenik), hogy ez a helyzet változni fog, így kizárólag a külföldi zenekarokra koncentrálva fókuszáltam kedvenc műfajomra. Aztán történt valami, amire nem számítottam: a postás hozott nekem egy CD-t, pofás borítóval, Devil Seed felirattal. Igen, ez volt a budapesti zenekar debütálása 2020-ban, amit azonnal keblemre öleltem annak ellenére, hogy a részemről kevésbé preferált női énekessel rendelkező vonalat képviselték. Stagessa művésznéven szerepeltetett hölgyünk finnyásságom dacára világszínvonalat képviselt a hangjával, a mögötte meghúzódó, legszebb hagyományokat ápoló, okkultizmussal finoman átitatott doom metal pedig több volt, mint bizalomgerjesztő. Szerencsére nem csak nekem tetszett a lemez, így szépen be is indult a csapat szekere, aminek talán egyfajta betetőzése lehetett az okkult doom veterán Abyssmal Grieffel tartott bulijuk.
Hihetetlen, hogy a megjelenés már jó 4 éve történt, úgyhogy ideje is volt a folytatásnak. Mondanom sem kell, elég gyakran meg is zargattam a Rev. Hopkins néven futó gitárosukat, hogy minél előbb informáljon, bármi is zajlik a zenekar háza táján. Jöttek is az infók a felvételekről, megjelenésről, sőt, most már elárulhatom, dalokat is csepegtetett a fülembe, némileg nyersebb és kezdetlegesebb kivitelben, pusztán azért, mert kíváncsi volt a véleményemre. Ha pedig őszinteségi roham: bevallom, a különálló dalok ott és akkor nem érintettek meg különösebben, mert valahogy hiányosnak éreztem őket. Ez utólag nézve nem a tételek hibája, sőt, összességében a friss lemez egy kifejezetten pozitív tulajdonságára vezetnek rá: ezt egyben kell meghallgatni, mert hangulatilag egy igazán kerek egészet alkot az anyag. Ebben, és véleményem szerint egész sok dologban sikerült felülmúlniuk a bemutatkozást, így az oldal tetején látható magasabb pontszám ne is legyen meglepetés senkinek. Pont ezért nem is akarok minden puskaport ellőni a kiadvánnyal kapcsolatban, úgyhogy a dalról dalra történő boncolgatást meghagyom majd más, nálam okosabb embereknek. Azért persze nem engedek el egyetlen olvasót sem üres batyuval, nézzünk pár gondolatot a szeptemberben érkező friss albummal kapcsolatban.
A legfontosabb változás, ami egy új szintre emeli a zenekar munkásságát, az a hangzás terén történt. Szó se róla, a Devil Seed koronggal sem voltak égbe kiáltó gondok, a produkciós minőséget mégis hullámzónak éreztem, főleg a vokál terén. Stragessa jól tolta, ahogy a zenészek is, viszont a keverés közben nem született meg a kettőjük közötti tökéletes kémia. Ezzel szemben a 7 új dal (a rövid felvezetéssel együtt 8) során az összhangra lehet a legkevesebb panaszunk. A vokál a finom kiegészítésekkel együtt lélegzik a hangszerekkel, legyen szó a jóval súlyosabban megszólaló gitárokról, vagy a valamivel nagyobb szerepet kapó billentyűkről. A sötétebb tónus kialakulásában talán a csapat újbóli bővülése is kiveheti a részét, mivel Wyergass basszer megjelenésével immár öt fős alakulatról beszélhetünk. Térjünk vissza egy pillanatra a billentyűkre, melyek fajsúlyosabb pillanatai a lemez elején egy kicsit megijesztettek: az egyébként hangulatos Caelian Winds felvezetésénél azt hittem, hogy valamivel gótikusabb irányba fog elindulni a zenekar, de szerencsére megmaradtak a kellő mennyiségnél, ami valóban képes színesíteni a dalokat. Az egyik kedvenccé vált tétel, a Queen Hourglass Automaton esetében még az epikusság, monumentalitás érzetén is nagyot dobott.
Míg a bemutatkozás annak idején a maga 51 perc környékén mozgó játékidejével komolyabb kihívást jelentett, a majd percre pontosan olyan hosszú folytatásban pont ezek az apró megoldások, a változatosságot hozó ötletek teszik hallgathatóbbá a végeredményt. Ezúttal három szerzemény ugrik fel a 8 perces játékidő fölé, de azok rá is szolgálnak erre. Kifejezetten tetszett, hogy ezúttal nincs „túlénekelve” sem a lemez, még a rövidebb dalokban is kibontakozhatnak és a földbe döngölhetnek azok a témák, riffek, amelyek rögzítése után Iommi mester is elégedetten dőlne hátra fekete bőr karosszékében, felszisszentve a jól megérdemelt söröcskét. Ihletforrásként tehát marad a Black Sabbath, Candlemass vonal, viszont hallgatás közben nekem egy sokkal szélesebb zenei kavalkád ugrott be. Elmondható, hogy a zenészek ismerik a műfaj hozzájuk közel álló teljes palettáját, így gyakorlatilag ott van bennük minden, ami doom metal, legyen szó a Belowról, Solitude Aeturnusról, Kruxról. Persze mindig lehet fokozni a dolgokat, amit még két területen tudnék elképzelni a projekttel kapcsolatban, bár könnyen meglehet, hogy a kettő egy és ugyanaz. Akad egy záró tétel The Seer The Scientist címmel, ami egyértelműen a lemez legjobban összerakott dala (számomra, mert a kiadvány minősége igazán egységes), melyben a gótikus doomban utazó The Eternal énekese vendégszerepel. Nem, nem arra akarok kitérni,hogy férfi énekkel mennyire más lenne, hanem arra, hogy ebben a dalban kaptam meg a legjobb dallamokat.
A produkcós szempontból tökéletesre csiszolt, vérprofi lemezről nekem most is hiányoznak az együtt dúdolható pillanatok, az egyszerűségében nagyszerű, markáns refrének, vagy az ismétlődő, önmagában unalmasnak tűnő, de ilyen környezetben hipnotikus erővel bíró ismétlődések, amik azonnal az elitbe küldenék a projektet. Bátrabban nyúlnék a több szólamú énekhez, néhány katartikusabb pillanatban pedig a kórusokhoz, ahogy arra a Das Narrenschiffben akad pár kísérlet. Rengeteg nem kiemelkedő, de jó anyag jelent már meg ebben az évben a színtéren és ezek között is rangos helyen lehet szerepeltetni a Devil Seed második lemezét, értem ezt nemzetközi szinten. A bemutatkozó lemez egy pontként jelentkezett a metal GPS képernyőjén a műfajt kedvelők számára, a friss anyag már komoly vonzerővel fog rendelkezni és bebetonozza a csapat helyét Európa eddig doomtalan szívében.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
