Adott egy sajátos fantazmagória egy olyan világról, melyben angyalok, démonok és lovecrafti lények vívnak egymással végtelennek tűnő harcokat mágikus eszközökért, hatalomért, az univerzum birtoklásáért. Ez elsőre izgalmasnak hangzik, de egy kicsit alaposabban utána járva az a számomra már röhelyes megközelítés ugrott be, amikor a képregényrajzolóknak sem jut eszébe semmi különleges, ezért mindenkit összeeresztenek mindenkivel, végtelen dimenzióban és variációban. Ugyanez a helyzet a hamarosan debütáló DiGelsomnia nevű projekt témavilágával és zenei teljesítményével, értékével is: papíron kifejezetten nyálcsorgatónak hangzik, a végeredmény azomban finoman szólva kiábrándító. Nézzük, miről is van szó.
Magát a kiadványt összehozó Andy DiGelsomnia is egy érdekes figura, mivel az ezredforduló környékén antiszemitizmustól sem mentes thrash metal demókkal szórakoztatta nagy eséllyel saját magát, majd a semmiből 2010-ben kiadott Lyraka néven egy egészen különös anyagot, amelyben a 70-es évek végének hard rockja és az NWOBHM keveredett klasszikus zenei megoldásokkal. Rengeteg vendég és zenész tűnt fel a Vol.1 címmel ellátott korongon, ami a kissé erőltetett retró hangulat mellett azért nem mondható rossznak.
Ez önmagában még nem hangzik csábítónak, de ha hozzávesszük az új projekthez csatlakozó Robert Lowe énekest (Solitude Aeturnus, Candlemass, Tyrant), akkor már rögtön kíváncsibbak lehetünk a végeredményre. Sajnos az általam igencsak kedvelt dalnok az utóbbi évtizedben látványos mélyrepülésben van azokkal a kiadványokkal kapcsolatban, amikhez a nevét adja és nem kivétel ez alól a DiGelsomnia sem. A törekvés egy fantasy tematikájú, Saint Vitus, Black Sabbath, Rainbow által inspirált epikus heavy/doom lemez létrehozására egyértelmű, de a végeredmény vérszegény és sokkal inkább hat amatőrnek, kezdetlegesnek, mint tisztelgésnek a nagy nevek előtt.
Lowe mentségére legyen, hogy ennek az albumnak a gyors elfelejtése és feleslegessége nem az ő teljesítményéhez kötődik, mivel becsülettel és a tőle megszokott érzelemgazdagsággal tolja végig a közel 44 perces dalcsokrot, aminek 7 tételének játékidejére tekintve szintén valami felemelő doomot várhatnánk. A valóság azonban az, hogy sablonos riffek és váltások sokaságával találjuk magunkat szembe, amit egy teljesen erőtlen, hozzá nem illő hangzás tesz még élvezhetetlenebbé. Dallamok terén sem kell számítanunk különösebb refrénekre, nagy pillanatokra, mivel a játékidő nagy részét a várakozás érzésével kell eltöltenünk. Ott az ígéret, hogy érkezik valami felemelő és emlékezetes, de ezek soha nem jutnak el hozzánk. Viszont találkozhatunk oda nem illő zongorabetéttel, feleslegesen eltorzított vokállal. Ami működik itt-ott, az maga a doom, de ezek a részek mind ismerősen csengenek más lemezekről.
A Sic Itur Ad Astra még így is lehetne vállalható stílusgyakorlat, de van még valami, ami még a hallgatását is megnehezítette, ez pedig az album már említett gyenge hangzása. Session zenésznek megadták Andre Maquera (gitár), Thom Carvey (basszus) és Gary Spaulding (dobok) nevét, de első nekifutásra esküdni mertem volna, hogy itt programozott dolgokkal is kozmetikáztak rendesen. Különösen a dob az, ami teljesen tompán és idegesítő módon puffog bele a fülünkbe érthetetlen módon. A hangszerek szárazak és élettelenek, pedig időnként elég komoly gyomrost is be tudnának vinni. Külön érdemes megemlíteni DiGelsomnia néha már hirtelen felindulásból elkövetettnek tűnő gitárszólóit, amelyek tudnak dögösek és hatásosak lenni, de a legtöbb esetben leginkább véletlenszerűen bedobáltnak, randomnak tűnnek.
A lemez meghallgatását azoknak ajánlom, akik arra kíváncsiak, hogy Robert Lowe milyen formában van manapság, egyébként érdemes leadni az elvárásokból, mert jó indulattal középszerű. Érződik, hogy mit akartak kihozni belőle és milyen célok vezérelték, de ez akkor is kevés.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
