Ennui
Qroba

(Meuse Music Records • 2026)

boymester

2026. január 23.

0

Pontszám

9

Ha a grúziai Ennui alkot, akkor nagyon óvatos vagyok, de mindig komoly reményekkel állok neki az aktuális anyag meghallgatásának. Ennek világos oka, hogy a 2012-ben Serj Shengelia és Dave Unsaved által alapított funeral death/doom metal fogat munkássága olyan, mint a hullámvasút. Jó, nem mennek le kimondottan gagyi szintre, de néhány esetben már elértek komoly minőséget is. Gondolok itt a bemutatkozó Mze Ukunisa lemezre, ami simán belefér egy funeral doom top 10-be, ha ilyesmiben gondolkodnék, de elég erős lett a The Last Way című anyaguk is. A legfőbb gondom mégis az volt a csapattal, hogy kezdeti egyéniségüket, sajátos hangulatukat levetkőzve sokszor ráléptek a „lassú vagyok, akkor az már doom” ösvényre, bármiféle izgalom, egyedi atmoszféra nélkül. Legutóbbi, End Of The Circle lemezük (ez még 2018-ban született meg) már egész megosztóra sikerült itt a Hangpróbán is, mivel pár embernek ugyan bejött a puszta egyszerűsége, sokan nem voltak vevők a sablonokra. Persze itt gúnyosan rábökhetnénk a zenekar nevére, ami egy régies francia kifejezésből született és szó szerint „unalomnak” fordíthatunk, de a valóságban ennél sokkal mélyebb tartalomra utal. A modern ember számára az unalom egyenlő azzal a pánikszerű állapottal, amikor lemerül a telefon, nincs térerő a vécén, vagy öt másodpercnél tovább kell várni a YouTube reklám átugrására. Az Ennui ezzel szemben a spirituális letargiát, az élet jelentéktelenségét, a létezés ürességét, a lélek csendes rothadását hivatott bemutatni számunkra. Inspirációként csak a legismertebb neveket emlegetik (Shape Of Despair, Evoken, Skepticism, Esoteric), de kétségtelen, hogy az országuk viharverte és drámai történelme éppúgy mély nyomokat hagy a zenéjükben, mint a Kaukázus hegyeinek nyomasztó ölelése. A három, gigantikus tételből álló monstrumtól nagyobb visszhangot várhatott a duó, de az üdvrivalgás elmaradt, a projekt pedig pihenőre vonult.

Egészen mostanáig, mert hamarosan érkezik a Qroba. Első körben örömmel nyugtáztam, hogy az Ennui valódi zenekarként rögzítette az új tételeket, mivel az alapítók mellett megjelent Alexandr Gongliashvili dobos, valamint Andrey Azatyan gitáros, akik a régóta tetszhalott állapotban lévő No Regrets nevű death/doom formációból érkeztek. A gitárhanzást ezen felül Kakhi Kiknadze hivatott tovább erősíteni (Iahsari, Harmonium). David és Serj felelős továbbra is a kreatív feladatokért, de úgy érzem, ezúttal felszabadultabban állhattak neki a dalszerzésnek. Formailag visszatértek a „könnyedebb” 10-15 perces tételek világába és a tényleges játékidő is csak pár perccel kúszik az egy óra fölé. Ha lepörgött mindenki lelki szeme előtt a matek, akkor itt a bizonyosság: öt új szerzeménnyel állunk szemben, messze a könnyen emészthető slágerek világától.

A lemez még így is a legrövidebb dallal kezdődik, ami Antinatalism címmel megadja a magját az egész kiadvány laza koncepciójának. Az antinatalizmus ugyanis egy viszonylag fiatalnak nevezhető filozófiai gondolkodásmód, melynek lényege a születés és az élet hiábavalóságának bizonyítása (alapgondolatai már az ókorban megfogalmazódtak, de elnevezése és összefoglalása már a 21. század gyümölcse). Aki foglalkozott valaha filozófiával, az tudja, hogy itt nem halálimádatról, vagy szektás örödögimádásról van szó, hanem érvekről, gondolatfutamokról, melyek nem bizonyítanak semmit, de mindenképp érdekesnek hatnak. Az irányzat alapjait Schopenhauernek tulajdonítják, aki szerint a létezés „olyan üzlet, amelynek bevételei nem fedezik a kiadásokat”, vagyis a nemlét kevesebb szenvedéssel jár. A légies billentyűkkel indító dal, amelybe aztán becsatlakozik a súlyos gitárhangzás és a mély hörgés, jól magában hordozza ezt a szemléletmódot. A Qroba nem öleli keblére a gyászt, a horrort, mint sok más zenekar, hanem a szürkeséget, az említett érdektelenséget festi le elénk. A gitárdallamok mélabúsan hömpölyögnek, a kiállások és váltások tökéletes táptalajt nyújtanak az epikus méretű semmibe révedésnek.

Ha mindez nem jött össze elsőre, a Becoming Void majd negyed órájára már nincs az a szemtengely, amely ne állna be egy állandó helyzetbe. A nyitány időnkénti lüktetése a múlt ködébe veszik, ahogy fejest ugrunk a valódi funeral doom kimért tempójú keringőjébe. A dalban még a szöveg is viszonylag kevés, csupán a zenével menetelünk egyik csúcsponttól a másikig, jó nagy utat bejárva. A gitárszólók, az egymásra épülő harmóniák igazolják a három gitáros meglétét, valamint itt juttott eszembe az is, hogy Ennui lemez még nem szólt ennyire faszán. Ezen nem kell különösebben meglepődnünk, hiszen ezúttal a keverésben a méltán legendás Greg Chandler volt a segítségükre.

A sorban harmadikként érkezik a Decima című megasláger, ami miatt leginkább érdemes volt rögzíteni ezt az albumot. Azonnal lecsap súlyos melankóliájával, valamint a pusztulás olyasforma fenségességével, amellyel csak a funeral doom képes kényeztetni a hallójáratokat. Ugyan a dalban megszólal pár helyen a gitárok mellett a csilingelő hangú, szintén pengetős népi hangszer, a panduri, valós esszenciáját a remek dalszerzés és a hangulat adja. A szöveg magját Konstantine Makashvili grúz szimbolista költő szerzeménye szolgáltatja. Ez az az Ennui, amit régóta vártam. A gitárszólót (itt is) imádni fogjátok…

Szerencsére a minőség ismét állandósulni látszik, mert az újfent negyed órás Down To The Stars is igazán kellemes szórakozást nyújt. Végtelenül komótos, az orgonanhangra emlékeztető billentyűkkel kombinált riffek azonban valahogy zaklatottá, dühössé teszik a darabot egészen az utolsó negyedéig, amikor egy egészen jóleső akusztikus betétbe futunk, valamint némi orosz narrációba. Egy fokkal fogyaszthatóbb darab lett a záró Mokvda Mze (elhaló, megszűnő Nap), főleg a panduri masszívabb használatának, de azért ne számítsunk egy nyár esti limonádéra. Ami igazán bejött benne, az a vokál változatosabbá válása: a hörgés sokszínű formáját hallhatjuk, suttogásokkal, morgásokkal, komolyabb kifejező erővel.

Első hallgatásra nem adta magát a Qroba, de nem is volt meg hozzá a megfelelő körülmény, azonban a fejhallgató-félhomály kombó meghozta az eredményét. Szolíd, nem tolakodó tételekkel tért vissza az Ennui, akik számomra újra bebizonyították, hogy méltatlanul kevés szó esik róluk, ha az utóbbi 10-15 év funeral doomja kerül szóba egy reggeli kávézós beszélgetés közben… Remélem, hogy ez a felállás állandósulni fog, mert az irány nagyon jó. Hivatalosan február 27-én érkezik a lemez, tegyetek vele próbát bátran.