Esoctrilihum
Ghostigmatah - Spiritual Rites of the Psychopomp Abxulöm
Egy minden szempontból robusztus albummal tér vissza az Esoctrilihum. Az egyszemélyes francia zenekar igen termékeny, 2016-os megalakulása óta a Ghostigmatah a tizenkettedik nagylemeze lesz a multiinstrumentalista Asthâghul-nak. A bizarrság és kísérletezés nagymestere védjegyszerű hangulatával és világával igyekszik újfent elkároztatni hallgatóit.
A több mint egy óra és húsz perces album nem csupán a lejátszási időt (és a dalcímek hosszát) tekintve kelt kolosszális érzetet. Egy sokrétegű, tömény és egyben száraz, sötét albumot rakott asztalunkra idén az Esoctrilihum. Opálos és dohos, mint a vérrel kevert megszentségtelenített misebor. A dalok tartalmasak, amikor egy kicsit bármelyik is leülne, mindig jön egy témaváltás vagy egy új hangszer ami megtöri a monotonitást. A felhasznált instrumentumok tekintetében is temérdek mennyiség gyűlt össze. A klasszikus dob, gitár és basszuson túl itt találkozhatunk tereminnel, hárfával, kantelével, billentyűs hegedűvel, orgonával, cimbalommal és még egy csomó mindennel, aminek a hangját úgyse ismeri fel az átlag emberek jelentős része. A három „alap” hangszeren kívül a szintetizátor lesz még állandó útitársunk ebben a pokoljárásban, ami végig valamilyen kísérteties fundamentumot ad a dalokhoz. Mindettől függetlenül a Ghostigmatah végig megmarad black metal-nak, nem vegyít műfajokat, mint azt egy ilyen hangszer felhozatal után várnánk. Azt viszont ki kell emelni, hogy a műfaji keverés nélkül is képes különböző atmoszférákat teremteni a Asthâghul. Hárfa vagy cimbalom esetében egy gótikus, míg mondjuk teremin használatakor futurisztikus ízt kapnak a dalrészek. A monumentalitást fokozza még az, hogy a dalok szinte végig használnak reverb-öt vagy ahhoz hasonló effektet, amitől „kinyílik a tér” és olyan lesz mintha egy tágas barlangban, katedrálisban vagy egy oszlopokkal szegett, beláthatatlan tetejű csarnokban hallgatná őket az ember.
A borító remekül szemléltei a lemez hangulatát és témáját. Mintha egy világokon átívelő, okkult, démoni Bosch festmény kapott volna zenei aláfestést. Az Esoctrilihum saját világát és mitológiáját építi. Egy szürreális, túlvilági idézés rítusát követhetjük végig a majdnem másfél órában, aminek végeztével a Kozmikus Halálhozó a semmibe emészti az eltávozottak lelkét, ezzel beteljesítve az előírt örök körforgást. Az ezoterikus, kultúrákon átívelő purgatóriumi káosz és horrorisztikus lényei méltó megzenésítést kapnak a Ghostigmatah albumán.
Természetesen ez az album sem hibátlan. Hossza és stílusa próbára teszi a rutinosabb hallgatókat is, ez mondjuk nem feltétlenül probléma. Az egyre gyorsuló, rövid klipekre és hírekre ráálló agyunk megtornáztatására tökéletes gyakorlatsorozatot állított össze az Esoctrilihum. A nagyobbik bajom az az, hogy a koncepcionális jelleg és az album mérete adná magát ahhoz, hogy különböző mélységeit érezhessük át Asthâghul művészetének, ám ez csak részben valósult meg érzésem szerint. Az utolsó dal melankolikussága például üdítő volt (akármennyire is paradox), az emelkedettebb, teátrálisabb tételek viszont nekem hiányoztak, ezekből lehetett volna több.
Összességében, újfent egy erős megjelenést kaptunk az Esoctrilihum-tól, ugyan vannak még hiányosságaim az előadó diszkográfiája terén, de az egyértelmű, hogy a Ghostigmatah nem marad szégyenben elődei előtt. A The Ruins of Beverast és a Wolves in the Throne Room nyomán, ezt a megjelenést mindenkinek tudom ajánlani, aki egy hosszú, tartalmas, elmélyülésre alkalmas, különleges black metal albumot keres. Mindenkinek, aki egy olyan kalandra vágyik ami nyomot fog hagyni benne, még ha csak annyit is, hogy emlékezni fog az egyedi hangzású hangszerekre.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
