Gloombound
Dreaming Delusion

(Zenekar • 2025)

boymester

2025. november 20.

0

Pontszám

9

Ahogy a Death Has Spoken cikkemben megjegyeztem, a 2025-ös év a szimplán jó death/doom lemezek évének bizonyult, ahol a mennyiség adott, a kiugró tehetség azonban kevésbé mutatkozik meg. Ez egyfelől öröm, mert az általam kedvelt műfaj virágzik, másrészt egy kissé szomorú, hiszen igazán jelentős újoncokat, friss és egyedi anyagokat kevésbé lehetett bemutatni. Alapvetően nehéz feladat egy ennyire a hagyományokra, kötöttségekre épülő vonal állóvizét felkavarni és magam is azt vallom, hogy ez nem feltétlenül szükséges, csak a meglévő fegyvereket kell a lehető legmagasabb minőségben elsütni. Így tudtam rácsavarodni a veterán Evokenre, akiknek alapos háttértörténeteik mellett a kompromisszummentesség igen nagy előnyük. Manapság ezt a fogalmat sokan értelmezik úgy, hogy egy zenekar nem hajlandó megmaradni egy adott keretben, pedig maga a kifejezés valójában kétélű: a funeral doom horda pont azzal vívta ki a tiszteletemet, hogy évtizedek óta ugyanabban a felfogásban és minőségben alkot, nem engedve a trendeknek és változásoknak. Na, egy ilyen monstrum mellett kezdtem el hallgatni a Gloombound nevű norvég formáció bemutatkozó anyagát, a Dreaming Delusiont és úgy alakult, hogy egy idő után már ezzel vezettem fel az amerikai gyászbrigádot. A 2022-ben alakult, pofátlanul, de a jövőre nézve bizalomgerjesztően fiatal tagokból álló zenekar hallatán ugyanis többször eszembe jutott, hogy ha nem is alkottak meg egy újabb funeral doom klasszikust, de összerakták a műfaj tökéletes „kapudrogját” azok számára, akik szeretnének megismerkedni ezzel a fajta szélsőséggel, de nem feltétlenül tudják, hol kezdjenek neki.

Első körben érdemes megjegyezni, hogy a Dreaming Delusion a maga 43 percével egészen könnyen hallgatható, sok monstrummal szemben. Színes borítója, régivágású death metalt sejtető logója révén a gyanútlan hallgató simán besétál a csapdájukba, hogy aztán rádöbbenjen, ez a pók igazán kimérten szövögeti a hálóját. A lekapcsolást, lemezcserét azonban mégiscsak meggátolja az első szerzemény, az At the Precipice to Longinquity. Sunyi módon bólogatós riffel, rohadt jó hangzással és bődületes hörgéssel nyit, hogy egy mezei halálfém rajongó se akarjon azonnal más irányba tekintgetni. Aztán persze jön a lassulás, kinyílik a tér, feltárul a lélek és azt vesszük észre, ez sokkal több és jobb, mint amit vártunk. Felépítésében a Gloombound egy roppant érett és biztos alapokkal rendelkező zenekar képét mutatja, akik majd minden rezdülésével tisztában vannak a műfajnak. 8-9 perces tételeik ugyanis képesek a figyelem folyamatos lekötésére, miközben eszköztárukba ugyanúgy beépítik a Skepticism ridegségét és embergyűlöletét, mint a Saturnus naturálisabb fenségességét. A továbbhaladást, szórakoztatást elősegítheti egy erős riff, egy szépen felépített zongorafutam, basszusjáték, akusztikus betét vagy meglepő tempóváltás, amikhez képest a valódi lassulások szintén csak a változatosságot szolgáló ötletként jelennek meg. Instrumentális téren tehát nagyon masszív oszlopokkal sikerült megtámogatni a bemutatkozó anyagot, ehhez pedig csak még többet ad az ének, vagyis inkább énekek, meg a velük járó meglepetések.

A Gloomboundban hallható, a zenével egyenrangú minőséget képviselő vokált az alapító duónak tudhatjuk be. A földöntúli hörgés egy 23 éves hölgynek, Mina Halversonnak köszönhető, aki a dobokért is felelős, a károgáshoz és sikolyokhoz közelebbi hangokat, a monumentális címadó tételben hallható tiszta éneket, valamint a sokszor valóban előre törő basszust a magát nem binárisként feltüntető Emma Theneus Sønstebø-nak köszönhetjük. Nem a legmegszokottabb, hogy a kvázi a ritmusszekció adja egy lemez vokálját, itt azonban ez hatványozottan jól működik. A dob és a basszus nem kíséri az extrém vokálokat, hanem együtt lüktet, lélegzik vele, mondhatni a dalok narrációja és érzelmi töltete teljes mértékben képes kifejteni a hatásfokát. Szintén érdemes megjegyezni, hogy Emma a stílusban kevésbé használatos érintő nélküli basszusgitárt favorizálja, ami egészen különleges selymességet és hangulatot tud teremteni. Mellettük a kezdetektől jelen van a dalírásban is segédkező Nathaniel Gunderson gitáros, akinek a játékát Håkon Leira mélyítette el ritmusgitárosként 2023-tól, valamint Eirik Haukaas billentyűs komoly atmoszférateremtő hangjaival.

Nem maradunk tehát azért egész évben frissnek mondható próbálkozás nélkül, hiszen a Gloombound nem fél a kísérletezéstől, de nem is viszi túlzásba azt. A szexuális hovatartozás megemlítése sem volt véletlen, hiszen a zenekarban többen keresik a helyüket e tekintetben. Fiatal koruk ellenére tudják, mi a kirekesztettség, a depresszió és az elszigeteltség, de céljuk nem a ma már sajnos az erőltetésével visszásságot keltő érzékenyítő kampány meglovaglása, csupán a bizonytalanság érzésének zenébe öntése. Fő témának a valóságérzékelés hibás működése mondható, aminek következtében nehezen tudjuk megkülönböztetni az álmokat a valóságtól és saját elménk játékszerévé válunk. Az őrület felé vezető út az album 43 percében igencsak gondosan fel van építve, amelynek szerves részét képezi a lemezt kettévágó rövid, instrumentális Salvation is, ami a röpke reményt, a legsötétebb pincébe bevilágító, nyúlfarknyi fényt szimbolizálja. Mivel ott van, ahol, biztosak lehetünk benne, hogy ez nem valódi megváltás, csupán a szélsőségek között zabolátlanul ugráló elme gonosz illúziója, ami után még erőteljesebben zuhanunk a mélybe.

Visszatérve a kezdő sorokhoz: ha úgy gondolod, egy kicsit belemerülnél a funeral doom-mal kapcsolatba hozható zenék világába, de nem akarod egy szikár klasszikussal mazsolára aszalni a lelkedet, akkor érdemes lehet megismerni a Gloombound bemutatkozását. Nagyon jó hidat képeznek a fiatalos újítási szándék és a hagyományok megőrzése között, érett kiadványuk pedig mindenképp komoly jövőt vetít eléjük, ennek következtében ugyanakkor ritkaságszámba is mennek.