Összesen 11 év jutott osztályrészül az amerikai Gravecode Nebula számára létezés gyanánt, ami egészen addig nem tűnik kevésnek, amíg nem hallgatjuk meg egyetlen megjelent nagylemezüket, amire így is sokat kellett várni. Rengeteg tagcsere és adok-kapok után a kismillió egyéb projektben is zenélő ötös fogat, név szerint The Zodiac énekes (Lord Beherit, Ibex Throne, Iconoclast Contra, Black Seas Of Infinity), Dyingnysus gitáros (Odium Totus, Disannulleth, Trenchant, Gravehill), Helen Cox basszer (Moon Of Delirium, IX Zaelot) Lupericus Infernale billentyűs (Okultus Ritual, Terra Noir) és végül Blackgoat dobos (Eternal North és majdnem minden eddigi felsorolt…) összehozott egy igazán ütős anyagot Sempiternal Void címmel, aminek folytatása sosem készülhetett el. Ennek legfőbb oka a mindössze 34 éves korában elhunyt ütős, akinek ezek a felvételek tartalmazzák legutolsó munkáját és társai nem is voltak hajlandók tovább vinni ezt a nevet.
Mindezért hatalmas kár, mert a debütálás egy igazi gyöngyszem még a mai napig is azok számára, akik szeretik próbára tenni a magukba tuszkolható sötétség és depresszió mennyiségét. A Sempiternal Void ugyanis a 2013-as év egyik legnehezebb, ha nem a legnehezebb anyagaként tartható számon. Stílus tekintetében egyszerűen black/doom metalnak lehet felcímkézni a nagylemezt, de ennél természetesen sokkal több minden zajlik le a fülünk hallatára. Először is, a hangszóróimon még direkt módban is bődületeset szólnak a mélyek az anyagot illetően, ha pedig teret adok a mélyre hangolt basszusnak és dobnak, akkor abba belereszketnek nemcsak az ablaküvegek, de még a bélbolyhocskáim is az utolsó szálig. Ehhez társul a hasonló mélységben keresendő hörgés és károgás, amit torz, ritualisztikus morgások, halálhörgések egészítenek ki a dalokban. Mindez persze nem lenne elég az üdvösséghez, mivel itt a zene az igazi vezér. A gyomorrengető riffek ugyanis nagyon erőteljes hipnotikus hatással bírnak. Hol pofonként csattannak az arcunkon, hol egybeolvadó masszaként invitálnak egy véget nem érő befelé zuhanásra, de mindig hatással vannak ránk.
A lemeznek nem feltétlenül csak a nehézsége hozható fel pozitívként, hanem az, hogy ebbe a révületbe pillanatok alatt képes beszippantani különösebb erőfeszítések nélkül. Nem kell agyalni, mögöttes tartalmat keresni, mivel a Bloodcraft On Andromeda már percekkel a kezdés után úgy kapja el a fülünket, mint a régmúlt idők pedagógusai, akik még a legújabb Android és a gyerekek felett álltak. A fogósnak mondható kezdés után azonban a címéhez hasonlóan rideg The Frozen Sun hozza el nekünk a káoszt és kilátástalanságot, valamint a paranoid hangulatot. Életre kelti a lelkek mélyén eltemetett rémálmokat, melyek hanyag lüktetéssel bugyognak fel a felszínre a csiga tempóra beállított black metalnak köszönhetően. Mert itt erről van szó: a fekete fém és a doom legsötétebb pillanatainak egyesüléséről.
A folytatásban a funeral doom felé teszünk egy lépést a Lunar Donysian kezdetén, ami aztán újfent a széthullás felé veszi az irányt. Itt jutott eszembe az Evoken korai lemezeinek hangulata, valamint a pár éve megjelent Eroded Corridors Of Unbeing, amit a Spectral Voice követett el az emberiség ellen. Majd negyed óra nyers gyűlölet az osztályrésze a bátor hallgatóságnak, amit ennek ellenére sikerült zeneileg is érdekesen feltölteni. Van itt gyors és lassú tempó, rétegenként egymásra rakódó gitártémák, pszichedeliába forduló gonoszság és egy teáskanállal kimért, finoman adagolt okkultizmus is.
Ez eddig az album első fele, a java pedig még bőven hátra van. Itt kapott helyet az Adulation Of Poisons, ahol a hipnotikus erők igazán szárnyra kapnak a túlvilági riffeknek és billentyűknek hála, a Lethal Aether, ahol a tördelt ritmusok és zajok közt kell rendet tennünk, ha túl akarjuk élni. Zárásként az Abhorrent Absorbant mutatja meg a vokál új oldalát, ami továbbra sem a szívmelengető tiszta ének… Kiút, megváltás továbbra sincs, és talán nem is lesz.
Kedves olvasók, extrém zene falók, ugorjatok neki, gyűrjétek le, fedezzétek fel, mert többé már nem találkozhattok ezzel a finomsággal. A megfelelő lelki állapotot azért próbáljátok meg helyesen belőni, mert egy szombati tea délutánra nem ez lesz a megfelelő választás a számotokra, abban biztos vagyok…
Utólagosan 9 ponttal dobom meg őket, mert megmondom őszintén, ennek többször is neki kellett kezdenem, mire megadta magát. Azt hiszem kezdem megtalálni a határaimat, mert a finn Wormphlegm szintén egyetlen lemeze, a Tomb Of The Ancient King óta nem dolgoztattam meg így magamat…
Az anyagot meghallgathatjátok a zenekar kiadójának bandcamp oldalán is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.