A spanyol-francia közreműködésből született Impureza zenekar nem vádolható a teljes újszerűséggel, mégis elmondható, hogy távol állnak attól, hogy a leggyakoribb zenei elemeket építsék be elvetemült hispán elméjük szülte produkciójukba. A 2004 óta formálódó, saját hangját kereső csapat hol sikeresen, hol megkérdőjelezhető módon próbál meg összehozni két, egymástól teljesen idegennek tűnő zenei műfajt és azt kell mondjam, hogy nagyon jó úton haladnak. Ha valaha tehát úgy érezted, hogy a spanyol hódítók történelmi öröksége nem kapott elég blast beatet és kellő mennyiségű halálfémet, vagy hogy a flamenco ritmusait nem szakítja meg elégszer egy dühös hörgés, akkor az Alcázares mindenképp a te albumod lehet. A túlbuzgó andalúz identitás ezúttal a középkori katolicizmus bűneinek vizsgálatával és egy laza koncepcióval kényeztet minket, saját meghatározásuk szerint a flamcenco death metal stílus keretein belül. Bár nem sokszor fordulhat elő a nagyvilágban, hogy egy death metal rajongó a tengerparton koktélozva egyszerre szeretne elmerülni kedvenc zenei irányzatában és Paco De Lucía forróvérű gitárkavalkádjában, most itt az esély, hogy ezt megtehesse.
Az Impureza albuma tehát olyan, mint egy zenei Frankenstein-szörny, amelynek minden végtagja más-más stílusból származik, azonban mégis él és köszöni, nagyon jól érzi magát. Az elsőre akár poénnak tűnő megközelítés teljes mértékben működőképes, aminek titka a remek dalszerzésben, a mélyre ásó történelmi eseményekre való reflektálásban és a valóban minőségi hangszeres tudásban rejlik. Az egyveleg egy pillanatra sem esik bele sok folk elemmel gazdagított próbálkozás csapdájába: elkerüli a giccsesség, a teljesen eltérő útvonalak nem egymás mellett, hanem egymásra hatva gyakorolnak hatást. Az autentikusság jegyében Esteban Martin énekes (Misgivings, Como Muertos, Ingens) végig Cervantes nyelvén ontja ránk extrém acsarkodását, időnként tiszta énekkel és fogós refrénekkel megfűszerezve a dalokat, a gitárokért felelős alapító tag, Lionel Cano Muñoz pedig éppolyan nyakatekert futamokkal kényeztet minket az akusztikus és a keményebb részekben is. Ő a projekt igazi lelke, valódi hadvezére, aki egyszerre flamenco mester és death metal őrült. Ha létezne olimpia „crossover zenei identitászavar” kategóriában, biztosan esélyes lenne az aranyéremre. A ritmusszekciót alkotó Guilhem Auge dobos, valamint a basszusért felelős Florian Saillard sem vall szégyent semmilyen szinten, bőven megkapják a maguk pillanatait. Közreműködő vendégként van még feltüntetve Xavier Hamon, aki ütős hangszerekkel színesíti a végeredményt, valamint Louis Viallat, aki a kórusokban veszi ki a részét.
Nagy kérdés lehet egy ilyen produkcióval kapcsolatban, hogy mégis hogyan tud megszólalni? A keverés Sébastien Camhi keze munkáját dicséri, aki pontosan azt nyújtja, amit egy olyan albumtól elvárhatnánk, ahol a modern extrém metal és a klasszikus gitár megfér egy lapon. Minden hangszert külön hallunk, néha még túlzottan is. A flamenco pengetéseket közvetlenül az agytekervényeinkbe drótozzák, a keményebb szegmensek azonban kellő erővel, meglehetősen dinamikusan szorítanak minket az inkvizítorok által épített máglya közepén található oszlophoz. Ugyanez elmondható a kevés, de jelen lévő szimfonikus elemről, amelyek csak annyira túlzóak, mint egy belsőségekkel festett barokk freskó.
A kiadvány elején a rövid, de grandiózus és valahol mélyen baljóslatú Verdiales pengetései teremtik meg a megfelelő hangulatot, hogy aztán a Bajo Las Tizonas De Toledo kezdjen velünk egy véget nem érő vágtázásba középkori monostorokon és véráztatta csatatereken keresztül. A bőven technikásnak nevezhető, kanyargó riffek, komplex dobtémák, nagyszerű szólók és sűrű váltások közepette is felsejlenek a spanyol zenei motívumok, melyek nem díszítőelemként funkcionálnak, hanem a dal struktúrájának szerves részeként. Ilyen lehet egy ördögűzés közben népzenei örökséget hallgatni… A hat perc felett tétel egy igazi sláger, amit egy pillanatig sem untam.
A Covadonga című darab azt a tüzet és elszántságot mutatja be, amellyel Don Pelay rendelkezhetett, amikor a 700-as években megindította felkelését a mór uralom ellen, ezzel létrehozva a reconqista nevű folyamatot, ami az Ibériai-félsziget felszabadítását hozta magával a rá következő évszázadok során. Ez a harc, valamint annak kegyetlen csatái és eseményei képezik az album témavilágának túlnyomó többségét. Nagyon jól sikerült az elsők között meghallgathatóvá tett Pestilencia is, melyben ismét nagyobb hangsúlyt kapnak a régimódi flamenco futamok, azonban most teljes egészében beépülve a pestistől bűzlő halálfémbe.
A Reconquistar Al-Ándalus ismét hosszabb lélegzetvételű, de kellően kitöltött játékidővel bír, ami talán még a nyitány összetettségén is túltesz. Ez az album legteátrálisabb tétele, ahol a nagy ellenfél dallamai is megférnek a bikavérrel doppingoló keresztes hadak tivornyázásai mellett. Egy rövid levegővétellel ér fel az instrumentális Murallas, mielőtt a La Orden Del Yelmo Negro feszül nekünk a grind elemekkel is kacérkodó, brutális death metaljával. A csatába induló harcosok magasra emelik a kereszteket, melyek jelen esetben nem a megváltást szimbolizálják, hanem egy gyilkos elköteleződést, elkerülhetetlen sorsot a hordozói számára. Ebből a negatív jövőképből kapunk ízelítőt a Castigos Eclesiásticos, El Ejército De Los Fallecidos De Alarcos és a Santa Inquisición című hármasban, ahol már nem a hősöké, hanem a kínpadé és a sötét várbörtönöké a főszerep, a megpróbáltatásokon pedig a Ruina Del Alcázar rövid instrumentális andalgása sem tud segíteni. Sajnos ezekben a dalokban már kevesebb a meglepő fordulat, bár az is lehet, hogy csak a lemez hossza miatti túltelítődés áldozataivá válnak.
Hallgatás közben sem kisebb nevek ugrottak be, mint a Behemoth, Nile, Hate Eternal vagy a Fleshgod Apocalypse, de csak intenzitás terén, mert ez a zenei hibrid tényleg a saját útját járja. Minden esetre a július 11-én megjelenő dalcsokor egy igazi üde színfoltja a nyárnak és az idei felhozatalnak, érdemes fejest ugrani bele és veszettül bűnbocsánatért esdekelni! Ha bejön, akkor pedig elő lehet venni levezetésként a 2017-es La caída de Tonatiuh lemezt is, ahol az „újvilág” kevésbé kegyetlen kifosztásával szembesíti magát a spanyol történelem. Érdekes világot hozott össze az Impureza, akik szerintem ezzel a két anyaggal értek végre a csúcsra, ahonnan nem lesz egyszerű továbblépni sem.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
