Kalisia
Cybion

(Zenekar • 2009)

boymester

2026. március 1.

0

Pontszám

9

Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!

Régi olvasóink biztosan tudják, hogy számomra egy csipetnyi túltolt szimfonikus hangzás, hangyafasznyi giccs alapvetően pillanatok alatt nullára redukálja egy lemezzel kapcsolatban minden pozitív érzésemet, úgyhogy itt az ideje bebizonyítanom, hogy erre az eshetőségre is vannak kivételt képező esetek, olyanok is, amikhez semmi köze Devin Townsendnek. Egylemezes sorozatunk friss epizódjában együtt térünk be egy flancos francia étterembe, ahol kíváncsisággal vegyes félelemmel bökünk rá az étlapon a Kozmikus űropera a la death metal, sci-fi körettel, szaxofon és jazz öntettel című tételre, amit csak a Kalisia néven futó szakács brigád tud tökéletesen elkészíteni, hiszen a papírlapon töredékét sem tették közzé annak, ami a gyanútlan vendégnek jár. Kifejezetten értetlenül állok az előtt a jelenség előtt, hogy míg a mai napig belefutok különböző cikkekben az Ayreon, a Cynic és a Dream Theater nevébe, a 2009-ben nagyot villantó csapat erőteljesen mellőzve van, miközben teljesítményüket gond nélkül beilleszthetjük ennek az illusztris társaságnak a névsorába. Hova tovább, a legendás formációk tagjai még bábáskodtak is a mű megszületésénél, mert úgy hiszem, felismerték a tervek grandiózusságát. Mindez annak köszönhető, hogy a 2009-ben megjelent Cybion nemcsak egy egyszerű prog metal korong, hanem egy évtizedeket felölelő dalszerzői munkásság, zenekari tevékenység kicsúcsosodása. Az ismeretlenség talán egyetlen oka az lehet, hogy ezen kívül semmi mást nem hagytak a világra…

Pedig ideje akadt a csapatnak, hiszen történetük kezdete a ködös 1994-be nyúlik vissza, amikor Brett Caldas-Lima és csapata úgy gondolta, hogy a korabeli death metal számukra túl földhözragadt és unalmas. 95-re az alapítók már nagyjából összerakták egy történet magját, amit zenei formába kívánnak önteni, első demójuk ennek megfelelően komoly sikert aratott az underground körökben. De nem elég nagyot ahhoz, hogy a tagok ne kezdjenek el különféle projektekkel kísérletezni és háttérbe szorítani a Kalisia-t. Több évnek kellett eltelnie, mire minden mellékhajtás földbe állt, így 2004-ben kanyarodtak vissza a fiatalon igazán erősnek tűnő elképzeléseikhez. Ekkor került a bandába Brett mellé gitárosnak Bruno Michel, az ének továbbfejlesztése miatt Elodie Buchonnet, aki magával hozta szaxofonját és fuvoláját is a próbákra… Az alapok ennek megfelelően bővülni kezdtek, méghozzá annyira, hogy a végeredmény órás játékidőt meghaladó prog orgiává hízott, ha nem vesszük számításba a mellé pakolt második CD-t remixekkel és feldolgozásokkal, melyek újabb közel egy órás muzsikával kényeztetik az arra érdemes füleket.

De miről is szól ez a gigantikus agymenés? Képzeljetek el egy sci-fi eposzt, ami a 2001: Űrodüsszeia, a Harmadik típusú találkozások és a Mátrix szerelemgyereke. Az emberiség találkozik az Arken nevű hiperfejlett, robotként öröklétben tobzódó létformával, akik – mint valami intergalaktikus dílerek – felajánlják a halhatatlanság elixírjét és a Galaktikus Ligához való csatlakozást a veszettül pislogó humanoid földlakóknak. A dolog persze nem ilyen egyszerű: jönnek a morális dilemmák, a transzhumanista kérdések (ember marad-e az ember, ha gép lesz belőle, és elhagyja a Földet?), és persze egy szerelmi szál is, mert némi dráma nélkül nincs opera. Ha ez a történeti mélység nem lenne elég a szellemi túlterheléshez, a srácok kitaláltak egy komplett mesterséges nyelvet, a „Kal”-t intergalaktikus barátaink számára. Ennek saját nyelvtana, szókincse (szanszkrit, görög, japán és tünde nyelv összegyúrva) és írásrendszere van. Ennek megfelelően veszhetünk bele a dalok szerkezetébe is, hiszen a 71 perces Cybion lényegében egyetlen hatalmas mű, amit négy tételre, vagy sokkal inkább fejezetre lehet tovább bontani: Revelation, Elevation, Regression és Extinction. Persze a fejezetek még vagy 20 kisebb egységre bomlanak szét, további betűkódokkal és összefüggésekkel megtoldva.

Szerencsére maga a zene nem akar ennyire polgárpukkasztóan sznob lenni és annak ellenére, hogy a zenei paletta tényleg nagyon széles, a játékidő nagy részében masszívan kapaszkodunk a melodikus, progresszív death alapokba és azok jól megírt kiterjesztéseibe. Nem válik tolakodóvá és frusztrálóan bonyolultá a jazz, a gitárszólók inkább szórakoztatnak, mintsem a magamutogatást szolgálják, a bevezetőben említett szimfonikus megoldások és a fel-felbukkanó női ének pedig a monumentalitást, epikusságot hivatottak bemutatni az olykor egészen slágeres részek mellett. Nincs okunk hátrahőkölésre akkor sem, amikor tiszteletét teszi az elektronika, az indusztriális zajongás, a Vangelis világát megidéző billentyűszőnyeg vagy a hideg világűrbe mediterrán hangulatot csempésző spanyol gitár. Idővel aztán érkeznek a vendégek is: Arjen Lucassen több dalban narrátorként hallható, a Regression egy részében pedig énekel, az emlegetett bónusz lemezen pedig Paul Masvidal (Cynic) gitározik egy kiadósat, míg az Arch Enemyből ismerős Angela Gossow pont az ő egyik daluknak feldolgozásában kamatoztatja érctorkát. Mivel a cikk sem lesz kevésbé hosszú, így a további 13 zenészt, akik énekben, kórusban, gitárban, hegedőben stb. kiegészítették az anyagot, inkább nem sorolom…

Hangzás tekintetében az anyag természetesen kikezdhetetlen: minden kristálytiszta, minden sáv és effekt, hangszer a helyén van, úgyhogy vájtfülű zenekedvelőknek is igazi csemege lehet, mint audio-élmény. Ha hibát akarunk keresni a lemezen, akkor részletekbe nem szabad temetkeznünk, ami sokkal inkább megülheti a gyomrunkat, az az egész produkció maga, hiszen irgalmatlan információmennyiséget zúdít ránk, amit simán megoldhattak volna mondjuk két etapban kiadva. Az alaplemeztől is agyvérzést kaphat, aki allergiás a hangjegyek sokaságára, azoknak viszont, akik szeretnek hallgatásról hallgatásra több részletet felfedezni egy lemezen, valódi kincsesbánya lehet.

A Kalisia a Cybionnal szépen feltette a lécet a csillagok fölé, majd szépen feloszlottak. Lehetséges, hogy a tagokat ténylegesen megszállták az idegen lények, pusztán a miheztartás végett összedobták nekünk ezt a korongot és visszatértek a saját bolygójukra. A lemez mellé csomagolt, Origins nevű bónusz CD sem egy rövid szórakozás, címének megfelelően régi, újrafelvett demókat tartalmaz a feldolgozások mellett bemutatva, hogy honnan is fejlődött ki a teljes produkció. Az album minden progresszív rock/metal kedvelő számára tartogathat kellemes pillanatokat az extrémebb megközelítés mellett is, úgyhogy ha eddig kimaradt, bátran tegyetek vele egy próbát!