Konvent
Puritan Masochism

(Napalm Records • 2020)

boymester

2020. február 6.

4

Pontszám

6

Négy fiatal hölgy, Rikke Emilie List énekesnő, Sara Helena Norregaard gitáros, Heidi Withington Brink basszer és Julie Simonsen dobos alkotja a Konvent nevű dán formációt, melynek elég volt egyetlen demó,hogy felkeltse a Napalm Records figyelmét és lemezszerződéshez jusson. Ami igazán érdekessé teszi az ő történetüket, az nem a nagy kiadó lehetősége, hanem a stílus, amelyben mindezt kivívták. A lányok ugyanis a death/doom metalban találták meg a számításukat, melyen belül ez a fajta felállás nem éppen hétköznapi. Felmerül a kérdés rögtön, hogy a formabontó alakulat, vagy a zene hihetetlen minősége teremtette meg számukra a lehetőséget. A valóban hangulatos, de azért túl nagy meglepetéseket nem okozó demó letudása után nekiláttam a Puritan Masochism teljes értékű anyagának és vártam a revelációt, ami sajnos nem következett be.

Ez némileg választ is ad arra, hogyan figyelhetett fel rájuk a kiadó. Nekem személy szerint semmi kivetni valóm a hölgyek extrém zenei részvételével, sőt, igazi egzotikumként, különlegességként is megjelenhetnének a színen, de ahhoz azért nem egy ilyen faék egyszerűségű anyagon át vezet az út.

Nem lenne lehetetlen küldetés ráadásul a csajok számára, hogy egy igazán ütős albumot tegyenek le az asztalra, de a Puritan Masochism egyelőre még eléggé a sötétben tapogatózik. Sokkal inkább tűnnek a dalok befejezetlen szárnypróbálgatásnak, mint kész alkotásnak. Egyenként még hatásosnak is mondhatjuk őket, de egészben végighallgatva teljesen egysíkúvá válik az egész lemez. Gyakorlatilag két dolog van a majd 50 perces produkción, amiről komolyabban érdemes szót ejteni: Rikke Emilie ugyan az anyag háromnegyedét ugyanabból a gyomorból érkező, öblös hörgéssel tölti fel, de ez legalább meggyőzőre sikerült. Időnként próbál eltérni ettől a formulától, ez hol sikeresebben zajlik, hol pedig kevésbé. A másik dolog, amit ki tudok emelni, az Sara Helena erőteljes gitárjátéka. Ugyan egyetlen riffet talált ki az anyagra, amit dalonként próbál meg variálni, de ezek legalább hatásosak és lehet rájuk bólogatni.

Az anyag borítója nem túl mutatós, a hangzás azonban igencsak bitangra sikerült. Súlyos, mocskos és kíméletlen. Sokáig gondolkodtam rajt, hogy honnan tűnik a kiadvány alaphangulata és hangzásvilága ismerősnek, végül erre is rájöttem. A német Doomed nevű projekt első két lemeze szólalt meg hasonló módon. Pierre Laube kezdte el így a pályafutását, amihez azóta olyan albumokat csatolt, amelyekre a műfaj rajongói csak elégedetten csettinthetnek. Ott a kreativitás és művészi hajlam döntött a sikerről, a Napalmnál a videókat megnézve azonban azt már előre elkönyvelték… Nem ők lennének az első zenekar, amit azzal akarnak eladni, hogy hölgyek játszanak benne extrém zenét.

A Doomednek sikerült a fejlődés és a maradandó anyag megalkotása. Talán a Konvent csapatára is ez a sors vár? Ezt nem lehet tudni, de ha rápislantanak a lemez fogadtatására, talán többet ülnek majd a dalok felett…