Nem választott magának egyszerű stílust az olasz Bergamo városból származó Soulphureus zenekar, akik 2009 óta léteznek, de a bemutatkozásig 2012-ig kellett várniuk. A zene black/death metal és azért nem egyszerű, mert ebben a fura vegyületben kevés kimagasló szerzeményt lehet hallani. Én például a korai Dissection lemezeken kívül nem sok említésre méltót ismerek. A 90-es években az északi országokban többször találkozott egymással a death és black metal, ahol az aprítást egyfajta keserűséggel, fájdalommal tudták hangulatossá tenni.
Az olaszok keserűség helyett a nyers erőre hagyatkoznak, az anti-keresztény szövegvilág és a folyamatos gonosz hangulat igen erősre formálta ezt a bemutatkozó lemezt. A logót és borítót látva sem lehet kétségünk, tudják, hogy mit akarnak és ettől senki nem tántoríthatja el őket. Zeneileg nem túl egyedi, hangzásában régies lett az album, de a gyilkos düh és pusztítás nagyon szimpatikussá tette őket. Érdemes kiemelni a „változatos éneket”, ami a gyomros hörgéstől a kétségbeesett sikolyokig és fájdalomtól való felüvöltésig terjed, lendületében tökéletesen illeszkedik a zenéhez. Fontos a lendület kifejezés a zenében is, ugyanis folyamatosan változik, nem válik unalmassá. Kapunk erős középtempós meneteléseket, tűzvész tempójú darálásokat egyaránt, amik hátterében folyamatosan ott munkál a gonosz. Paolo „Beleth” Morosini és Dave „Nacht” Battaglia gitárosok munkája igen dicséretes, de a dobos Manuel „Ades” Togni sem tud unalmassá válni. Elég hosszú dalszerkezetek is előfordulnak a lemezen, ezekben gyakran megfigyelhető egy kis progresszív felfogás.
Rövid, horrorisztikus intróval nyit a lemez, hangulati felkészítését teljesíti, majd jön a Csejthe’s Bloodbathes, ami azonnal a Soulphureus sötét poklába visz minket. Erős dal, első hallgatásnál az jutott eszembe, hogy ezt élőben is szívesen hallanám. A gitárszólóban is rendesen megtépik a húrokat az idegszálainkkal együtt. Ezt a kedvenc tételem, a Holy Trinity Desecration követi a maga 7 és fél percével. Ezt a játékidőt végigzúzzák becsülettel, egyedül a dal végén kap szerepet egy kis akusztikus pengetés. Körülbelül a dal végéig ugyanazt művelik, meg is lepődtem rajta, hogy mégsem unom, annyira őszinte és nyers. A Burned by the Exorcism szinten 7 perc fölötti szerzemény, több tempóváltással, de nem tudott elég érdekes lenni a végéig. Jól jön ezután a rövid Gates Of Doom a maga suttogós, horrorisztikus hangulatával, ismét kedvet csinált a lemezhez. A Nemesis of the Light a leghosszabb dal a lemezen, sok tempóváltással, méreggel átitatva bíztat minket a világ átfogó méretű gyűlöletére, még a dallamosabb, középtempós részek sem nyújtanak megnyugvást a számunkra. A gitárhúrok beteges nyúzása mellett régi horrorba illő zongora is felüti a fejét a háttérben, ami kifejezetten hangulatosra sikerült. Ha már horror, jön a The Exorcist, a lemez ismét kiemelkedő dala. Ugyan feldolgozásdalról van szó, de tökéletesen illik ebbe a környezetbe. A lemez vége felé közeledve belefutunk a Tombstones in Heaven című dalba, ami már teljesen kiszámítható, mondhatni töltelékdalnak tartom. Egy istentelen darálás követi Soulphureus címmel, ez a dal szintén kedvenc lett skizofréniás jellegével. Egyfajta outro zárja a lemezt Rest In Hell néven, kb. egy percben, sok értelmet persze ne várjunk tőle.
Összességében tisztességes lemezt tettek az asztalra az olaszok, ami nem kiemelkedő minőségének és egyediségének, inkább nyersességének és agressziójának köszönhetően tudott közelebb kerülni hozzám. A játékidő azonban borzalmas. 51 percen át kapjuk a témaáradatot és a mérget a szervezetünkbe, amire az immunrendszerünk nem képes megfelelően felkészülni. Rövidebben előadva, a témákat kevésbé egymásra dobálva, átgondolva életképesek lehetnek a metál világ színes palettáján.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.