A mexikói páros, Ishtar (dobok, gitár) és Vergara (ének, basszus) 2009-ben indította útjára a beszédes nevű Sorrowful zenekart. A két zenész leginkább hazai black hordákban fordult meg és talált egymásra, kitűzött céljuk mégis a korai death/doom világának felelevenítése lett az új formációval. Próbálkozásaik egy demót és egy split kiadványt szültek, ezután jegelték a projektet. A folytatásra már Svédországban került sor, két évvel később, így az európai elődök közelségével felvértezve vállalkozhattak egy teljes lemez kiadására, a stílusnak megfelelően Solitude háttérszéllel. Papírforma szerint a korai death metal, doom metal mocskos, ám étvágygerjesztő nászából táplálkozva (Anathema, My Dying Bride a kiadó szerint, szerintem nem…), blackes depresszióval átszőve kellett volna ennek a lemeznek megjelennie, így gyorsan le is csaptam rá, de ahogy nemzeti válogatottunknál is előfordul, hogy pár közmunkáról visszarendelt külföldi csapat elkalapálja, így én is tévedhetek.
A bizalomgerjesztő borító alatt a totális középszer bújik meg, amit lehet szeretni, utálni, de elismerni már nehezebben. A 9 dalt 44 percre osztották le nekünk, amiből kiderül, hogy nem a szokásos gigászi agymenéseket erőltetik a mexisvédek, de igazából a rövid dalokat sem tudták túl sok maradandóval feltölteni. Gitár alapú death/doom ez, viszonylag elcsépelt témákkal, egysíkú hörgéssel. Nyoma sincs igazán sötét hangulatnak, atmoszférának még a viszonylag eltalált régies hangzás ellenére sem, a borító ködös ígérete pedig a reggeli harmathoz hasonlóan foszlott vágyálommá. A kezdő The Last Journey után ugyan sokkal komolyabban veszik a death metalt /itt tévedett a kiadó/, úgyhogy a lemez célközönsége inkább a korai Cianide, Asphyx, Sorrow vonulat lehetett. Ezek a bandák anno száműzték köreikből a gótikus érzelgést, komolyabb mélabúskodást és inkább játszottak okos, lassú, kőkemény death metalt, mintsem doomot, amit csak eszközként használtak. Ez az irányzat a maga idejében sem volt a népszerűség csúcsán, ma meg aztán pláne, de mivel egy-két ilyen lemez nálam heti rendszerességgel pörög, így nagy meglepetések nem értek.
A rettentő lehangoló (és ezáltal értékelhető) kezdés után a Nothingness feleslegesen hosszú, pár hangos kezdése vár ránk, ezt oldják fel egy jó riffel és kissé kínos hörgéssel, majd old school death metalba váltanak. Ebből viszont jelenleg akkora a túlkínáltság, mint a keletről és délről érkező munkaerőből, ráadásul még egyszer végig kellett hallgatnom, mert nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen nyúlfarknyi zúzdába nem tudtak belepréselni egy idegtépő szólót sem, pedig szinte sikított érte a szerzemény. A Gray People ugyanez középtempóval és némi sikeresen integrált skizofréniával, úgyhogy már jobban megfogott. A bíztatóan kezdődő Oceans Of Darkness is hamar belefullad az unalomba, a dal végi gyorsulással már nem tudták kimagyarázni a bizonyítványt. Az Utopian Existence olyan szerzeményekre emlékeztetett, amelyek alatt régen a másolt kazetta ropogását élvezhettem, de a zene minőségét illetően már nem fogott el annyira a nosztalgiaérzés. Amatőr ízének köszönhetően azonban ez a dal azért jól tudott esni. Frozen Sun: csak hogy ez se maradjon ki. Utopian folytatása egy jól eltalált, de rövid ideig használt riffel. A mélypontig a The Machine Of Desolation jutott el, ahol a bátrabb, szerencsés tempóváltásokat bátor, de annál szerencsétlenebb narráció (vagy tiszta ének, még nem tudtam eldönteni) kíséri, de egy dallamosnak szánt szóló is befigyel. A The Flight Of Mind egy egész jó régisulis death metal lett, aminek a végénél bedugva felejthették a gitárt és felimprovizáltak még pár akkordot. A záró Eager Of Death c. dalt nagyon megkedveltem és nem csak azért, mert lezárta ezt a lemezt. A rövid dalban volt hangulat, dallam, keménység és pár jó ötlet, amit máshonnan kifelejtettek.
Imádom a kiadók leírását olvasni, mert mindig bele lehet futni vicces dolgokba, persze ők csak a munkájukat végzik. Írtak koncepcióról, ami maximum a szövegekben jelentkezhet, de annyira nem izgatott, hogy utánanézzek, mert a zene inkább útkeresésnek mondható. A Sorrowful tipikusan olyan lemezt tett le nekünk az asztalra, amit onnan felemelve becsúsztatunk két klasszikus közé és csak véletlenül verünk le a polcról. Ilyenkor nyugtázzuk, hogy ez is megvan, ez is régisulis doom, de most inkább mást hallgatok…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.