Klimt 1918
Sentimentale Jugend

(Prophecy • 2016)

boymester

2016. december 31.

0

Pontszám

4

   
   Gondoltam érdekesebbé teszem kicsit 2016 utolsó hangpróbáját és megpróbálok minden egyes ajánlatról írni néhány gondolatot, hátha még több embert ösztönözhetek a részvételre azzal, hogy egyetért, vagy melegebb éghajlatra küldve más véleményt nyilvánít egy adott lemezzel kapcsolatban. Immár elérkeztem a tízedik lemezhez, ami nem más, mint az olasz Klimt 1918 Sentimentale Jugend című két részes opusza. Az 1999 óta létező, időközben sokat változó, kísérletező mozgató rugója a mai napig egy testvérpár, Marco és Paolo, akik mellett gyakran cserélődnek a nagyrészt élő zene lehetőségét kínáló társak. Ez a produkció már a negyedik a sorban és a zenekar egyéninek nevezhető világát hivatott tovább vinni. Az irányvonal a világ egyes részein oly népszerű indie/alternatív rock, amibe nem átalkodtak némi post-metal szerűséget szőni, bár éppolyan kínos a metal jelzőt emlegetni velük kapcsolatban, mint mondjuk a balalajka művészetet.
   Szóval, ha alapvetően metal kedvelőként olvasgatod az oldalt, akkor már csak rosszmájúságból is folytathatod a cikket, mert hasonló cipőben járunk, ha viszont életedet egy darab rongyként képzeled el majd kétórányi, okos képpel történő semmibe bámulás nélkül, akkor ez nem a te cikked lesz.

 

   Először is, semmi bajom az indie/alternatív rock vonulattal, sőt, volt idő, amikor felfedeztem magamnak (leginkább a Skins nevű sorozatnak köszönhetően, amiben angol fiatalok drámáztak keményen), majd gyorsan rádöbbentem, hogy a millió zenekar által játszott zene voltaképp egy és ugyanaz, néhány nagyobb slágert, komolyabb dalszerzői munkásságot leszámítva. Ez a szerzői véna szerencsére megadatott az olaszoknak is, mivel sikerült pár nagyon kellemes dallammal magukhoz édesgetniük a játékidő alatt, de ettől függetlenül a lemez nagy része alatt sem tudtam megbarátkozni a plafonnal, hiába néztünk hosszasan farkasszemet. Hiába na, ő szeret plafon lenni, abból is a legplafonosabb, míg nekem csak az a metal lemez járt az eszemben, amit majd a Klimt 1918 után fogok elfogyasztani jutalomfalatként. Addig viszont a jól sikerült néhány dal mellett meg kellett küzdenem a Pet Shop Boys énekesével felvértezett, végtelenül nyomasztó nyöszörgéssel, amit igazán még háttérzeneként sem tudnék sokáig elviselni, mert az általa keltett letargiahullám olyan, mint a soha el nem múló, megvakarhatatlan, de alig érezhető viszketés. Egyszerűen nem tudom olyan élethelyzetbe képzelni magamat, vagy egy komolyan vehető előadót, aki szerint közel két óra ugyanabból bárki számára érdekes lehet. Ha összesűrítenénk az egészet egy 40 perces anyagba, messze többet érne az egész produkció, de így gyakorlatilag nem más, mint felesleges magamutogatás. Nem nehézsége miatt emészthetetlen tehát, sokkal inkább ésszerűtlensége miatt. 
    Szinte éreztem én, hogy utoljára kell hagynom ezt a lemezt, mert hátam mögött hagyva minden rosszat, boldogabban kezdhetem az újesztendőt! Az ünnepekre való tekintettel és amiért még mindig jobban esett, mint bármely tévés tehetségkutató, a Klimt 1918 is megkapja a magáét. Zárásként pedig itt a Comandante, ami önmagában tényleg kellemes szerzemény.