Immár négy évvel ezelőtt volt szerencsém írni egy cikket az olasz Crimson Dawn bemutatkozásáról, amit azóta is előszeretettel hallgatok. A nem túl kiemelkedő, de rendkívül intelligens és finom megoldásokkal prezentált epikus doom metalt játszó bandák sorait gyarapító zenekar második lemezét ezért is vártam nagy türelmetlenséggel, még a zenekartól is próbáltam szerezni egy kis ízelítőt a megjelenés előtt, desajnos nem jött össze. A nagy rutinnal rendelkező zenészek által működtetett formáció igazán doomos tempóval megturnéztatta mások által szintén kedvelt bemutatkozását, majd ugyanolyan precizitással nekiállt két évvel ezelőtt a folytatásnak, melynek tudatosságát jelzi az albumot felvezető, remek kedvcsinálóként funkcionáló At The Cemetery Gates EP. Persze a másodvonalban, főleg ebben a közegben így is sikerül fura dolgokat produkálni. Példának okáért rögtön itt van az egyébként hangulatos borítóval, remek hangzással megtámogatott Chronichles Of An Undead Hunter kezdése, ahol az első és második tétel gyakorlatilag ugyanaz a rövid kis intró.
A másfél perces Twilight Of The Wandering Souls tehát Eternal Is The Dark címmel tér vissza egy rendkívül gyors reinkarnációnak köszönhetően, de szerencsére a furcsaságoknak itt vége is szakad. Marad a remek hangulattal megáldott, őskori heavy metalból is jócskán merítő, csontos ujjával főként a Candlemass irányába mutogató, de a Sorcerer, Scald, Solstice zenekarokat is megidéző epikus doom metal, aminek remek példája az azonnal lovak közé csapó Neverending Rain. A Manowar, Cirith Ungol hagyományokat dédelgető, lendületes és rövidnek mondható dal okos billentyűivel, hatalmas refrénjével gyorsan megveszi magának a hallgatóságot, nem beszélve a remek gitárszólókról, melyek bármikor kipattanhatnak, mint a rügyekből a tavaszi virágok. A soron következő The Sufferinggel sem lőhetünk bakot magunknak, mert a korábban már az EP-n is bemutatott szerzemény a zenekar eddigi egyik legjobb dala. Antonio Pecere kissé modoros, de hibátlan vokális teljesítményét gyermekkórussal és súlyos cammogással megbolondítva élvezet hallgatni, ráadásul a háttérben duruzsolgató zenére sem panaszkodhatunk. Sokat hallgattam ezt a dalt 2015-ben és ez így lesz idén is. A feladathoz és elődjéhez szépen felnőtt az új szerzeményként szereplő The Skeleton Key, ami újfent meghallgatható már egy ideje, méghozzá egy hangulatos videó kíséretében.
A dalban kapunk egy eredeti, olasz nyelvű betétet is, többek között folkos elemekkel párosítva a sablonosra sikerült, eposzba illő refrén mellett. Valóban ismeretlen vizekre először a Gaze Of The Scarecrow keretein belül utazhatunk, ami egy igazi epikus doom metal tétel vontatott tempójával és a lemez során első ízben 7 perc fölé settenkedő játékidejével. Finom akusztikájával, mélabús énektémáival ügyesen tölti ki ezt az időt a zenekar, a szerzemény egyes részeinél pedig az igazán első ligás, sajnos régóta csak koncertezgető máltai Forsakent is sikerült egy kicsit megidéznie. Hasonló időkerettel, mégis sokkal agresszívebben, keményebben érkezik a Dark Ride, amihez nem lett volna rossz ennek megfelelően egy karcosabb oldalát is megvillantani az éneknek. Az ismételten folkos erényekkel villogó dal folyamatosan gyorsul körülbelül a feléig, mígnem egy meglehetősen Iron Maidenre hajazó csúcspontot elérve átvált egy valóban emlékezetes lassulásba. A Checkmate In Red hozza meg a várva várt karcosabb éneket és a hard rockosabb, klasszikusabb témákat, valamint a dallamok tördelésével egy kis progressziót a koncepcióba. Minden másodpercén érződik a gondos odafigyelés és tervezés, valahogy mégsem teljesen működőképes a dal, leginkább a valóban fogós refrén hiánya miatt, ami nélkül véleményem szerint bármilyen doom metal tétel csak ötven százalékos. Szerencsére a záró To Live Is To Grieve helyreállítja a pozitív képet a produkcióról és visszakanyarodik ahhoz, amiben igazán nagy a Crimson Dawn: az érzelmek által vezérelt, színes billentyűs megoldásokkal, selymes akusztikával megtámogatott epikus doomhoz, amit egy váratlanabb fordulattal is megbolondítanak…
Félreértés ne essék, ez továbbra is az erőteljes másodvonal, ez alapján illik a helyén kezelni a Chronichles lemez teljesítményét, de mivel első osztály gyakorlatilag már nem nagyon létezik, így biztos vagyok benne, hogy az idei év egyik legkellemesebb lemezét tették le az olaszok elénk. Fogyasszuk hát ezt szem előtt tartva, minden finomságával és hibájával az új albumot és reménykedjünk, hogy a folytatáshoz nem lesz szükségük újabb hosszú évekre.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.