Leif Edlinget a rejtélyes krónikus fáradtság szindrómája mellett egy sokkal súlyosabb, gyakorlatilag gyógyíthatatlan kórság is megfertőzte, láthatóan már évtizedek óta beette magát a szervezetébe a még rejtélyesebb doomococcus baktérium, melynek következményeképp éjjel és nappal sem hall mást újabb és újabb doom metal himnuszokon kívül. Súlyos teher lehet ez egy ember számára, mert gyakorlatilag a világ összes fájdalma, valamint a legkeményebb, legnehezebb témák haladnak át az agyán a nap 24 órájában. Így eshetett meg,hogy kényszerpihenője közben is lekörmölt egy újabb remek doom lemezt a nagyvilágnak, saját elképzelésem szerint otthon ülve, egy szál gitárral a kezében. Mivel szűkösnek nem nevezhető zenészközössége megszokta a tőle származó minőséget, rögtön ugrottak is a segítségére, amikor ötleteit The Doomsday Kingdom néven egy új projektként kívánta feltálalni, így landolt mellette Marcus Jidell, aki korábban élőben segítette a Candlemass és Krux fellépéseket, valamint az Avatariumnak is oszlopos tagja, nem csak az asszony szép hangjának köszönhetően (Jennie-Ann Smith élete párja). A Doomfather pilláinak bánatos rezgéseire azonnal repült a projektbe Andreas Johansson dobos (Royal Hunt, Rob Rock, Narnia), valamint egy új hang is érkezett a mester mellé, méghozzá Niklas Stålvind a Wolfból. Ugyan kezdetben Leif mindent egymaga rögzített, a minőségi segítséget sosem vetette meg, főleg az ének terén, mert ez sosem volt az erőssége. Kevesen tudják, de gyakorlatilag ő volt a Candlemass első hivatalos énekese, valamint a zenekar elődjeként szolgáló Nemesisben is ő oldotta meg ezt a feladatot. Szégyenkeznie ez miatt nem kell, de jóval többet adott a metal közösségnek az által, hogy a stílus vitathatatlanul legnagyobb énekeseit állította csatasorba a mikrofon mögé.
Niklas ennek megfelelően büszkén kihúzhatja magát és állhat be a rangos névsorba, klasszikus heavy metal énekes múltja pedig tökéletes rutint nyújtott számára. Szerepeltetése azonban mégis meglepő, mert, hogy őszinte legyek, én egy jóval sötétebb anyagra számítottam annál, ami végül kisült a The Doomsday Kingdom keretein belül. Amikor utoljára igazán maga alatt volt Edling, összehozta a Dactylis Glomerata lemezt, ami nem a legjobb Candlemass kiadvány, de az biztos, hogy a legbetegebb. A „katakomba doom”-ként emlegetett projekt ennek megfelelően rengeteg sötétséggel kecsegtetett, végül mégiscsak egy meglehetősen „vidám” doom csemegét kaptunk. Niklas jelenléte alapvetően könnyedséget ad az egész produkciónak, még akkor is, ha egyértelműen ugyanazokat a dallamképleteket alkalmazza, mint bármelyik Leif mellett megfordult korábbi elődje. Az első hangoktól nyilvánvaló az is, hogy itt bizony csak egy főnök van, ahogy azt már megszokhattuk. Véleményem szerint ugyanis mindegy, hogy éppen miként neveznek egy bandát, amiben Edling jelen van, az gyakorlatilag ugyanazt játssza újra és újra, viszont a folyamatosan magasan tartott nívó miatt nem lehet okunk a panaszra. Árnyalatnyi különbségek vannak csak a mester hangulatának megfelelően. A Candlemassban hangyányival több epikusság, az Avatariumban némi nosztalgia és tisztelet, a Kruxban pedig némi elmebaj. Az új projekt ezek újbóli kombinációja, viszont érezhetően különösebb tét, vagy kényszer nélkül. Könnyedén, őszintén áramló doom metal folyam, ismerős hangokkal, nagyrészt közepes tempóban, természetesen végletekig csiszolt, finom hangzással, amiből nem hiányzik a keménység sem. Az elsőre meglepő, de aztán hamar bejövős lazasághoz tehát tökéletesen passzol Niklas éneke, nincs is itt szükség Mats Levén gyakorlatilag embertelen érzelemkitöréseire, sem egy Messiah féle pátoszra, csak az egyszerű, ugyanakkor hibátlan heavy metal énekesi tevékenységre.
Szempillantás alatt egymásra talál ének és zene a Silent Kingdom menetelésében, ahol a megszokott egyszerű, ugyanakkor azonnal ható témák, a mondhatni rutinos megoldások keblükre ölelik a stílus rajongóit. Az energiák áramoltatásából nem marad ki a folytatásban érkező Never Machine, ahol a tipikusan északias ízű gitárdallamok, valamint a súlyos riffek bizonyítják, hogy kiégésnek még nyoma sincs a mester háza táján. Ugyanakkor tagadhatatlan a Candlemass kapcsolat, mivel vannak áthallások a Death Magic Doom lemezen található The Bleeding Baroness gyors részeivel, de azért mégiscsak egyedivé teszi a dalt a remek énektéma és a jóval pozitívabb irányba kibillentett hangulat. Ugyanez igaz az A Spoonful Of Darkness esetében is, amiben azonban már néhány érdekesebb megoldáson, gitárszólón kívül sok mindent nem kapunk. A monotonitás megtörésére épp ezért tökéletes az akusztikus See You Tomorrow beszúrása a lemezre, ami választóvonalként is szolgál, mivel innen jön csak a keményvonalas doom. A korábbi EP-n is szereplő The Sceptre jobban hajaz a Krux elvetemültebb vonalára, simán elfért volna a projekt bármelyik lemezén. Ez az első szerzemény, ami hét perces játékidő fölé kúszik, de mivel minőségi doomról beszélhetünk, az idő gyorsan elszalad és már azt vesszük észre, hogy a Hand Of Hell gőzmozdonyán könyörgünk a vezetőnek, hogy mi is tülkölhessünk egyet. A dal közepén meg mekkora slágeres énektéma van már! Egyszerre szerzett örömöt és törte össze bennem a világot, hogy lesz-e ennek utánpótlása valaha is, ha ezek az emberek egyszer valóban szögre akasztják hangszereiket és átvonulnak a Végzet Királyságába.
A még így is átlagosnak mondható dalt a egy újabb himnusz követ, ez pedig a The Silence, ami nálam a lemez legjobb dala lett. Ebben egyébként fura módon az Avatarium hangjai köszönnek vissza ránk, ennek megfelelően refrénje bárki számára képet adhat arról, hogy szerintem mit tekinthetünk fogósnak és értékelhetőnek. A lemezt egy már szokásosnak nevezhető monstrum zárja, ami ezúttal The God Particle címre lett keresztelve. Niklas változatos énekével a hosszadalmas doom ballada igazán emlékezetes tud maradni, még ha hallottunk már ennél izmosabb szerzeményt is a lemezen.
A kísérletezőbb Abstrakt Algebra, az elszállós Avatarium, a belsőségekig hatoló mélységű Krux, az stílus alapvetésként funkcionáló Candlemass után egy gyakorlatilag öndefiniáló, összegzésként szolgáló kiadványt rejt magában a The Doomsday Kingdom, ami épp ezért kissé egyéniségmentesen, korábbi produkciók árnyékában mozogva kezdett el tevékenykedni. Ugyanakkor néhány dalban felerősödtek azok a hatások, amik talán kevésbé voltak érzékelhetőek korábban, de ugyanúgy kivették a részüket Edling dalszerzői megoldásaiból, gondolok itt olyan NWOBHM zenekar érezhető jelenlétére, mint az Angel Witch, valamint a Judas Priest korai klasszikusaira. A pihenés közben megszületett lemez tehát nem lesz alapvetés, de akik korábban kedvelték ezt a világot, azok továbbra sem fognak csalódni benne és talán valamivel türelmetlenebbül várják majd a hamarosan nagylemezzel jelentkező Avatariumot (Hurricanes And Halos címmel jön május 26-án). Mindemellett kétségem sincs affelől, hogy kapunk mi még új Candlemass albumot…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.