Kurgaall
Satanizacion

 

     Legalább egy generáció felnőtt már a templomgyújtogatások óta és a black metal vonal saját underground és mindentől elhatárolódó mivoltát hirdetve valódi tömegtermékké változott. Ennek eredményeképp az igazi fanatikusok egyre mélyebbre és mélyebbre kezdtek el ásni abban a fagyos erdőségben, melyre a kezdetekben még csak hegytetők magaslatairól mertek lenézni. A stílus az egyik, ha nem a legtöbb lehetőséget, kísérletezést lehetővé tevő ágazata a fémvilágnak, ezt el kell fogadniuk azoknak is, akik szerint a pontos hangszerkezelés és kulináris élvezeteket nyújtó hangzás igazi véteknek minősül. Mondhatnánk, hogy az ördögtől való a rendes stúdiómunka, de akkor ezzel megint önmaguknak mondanának ellent az új törekvésekhez való viszonyukat illetően. Véleményem szerint megvan az értéke a foggal-körömmel kapaszkodó ortodox elképzeléseknek is, mivel a hangulatukat meghatározó értékrendszert kár lenne porosnak, avíttnak tekinteni, ugyanakkor az elmúlt években, évtizedben az egyén felé forduló, belső világot leképző, számtalan irányba nyitó black metal érdemeit pont akkora felelőtlenség semmibe venni, mint minden második, csak baráti társaságban terjedő garázsfelvételt az egekig magasztalni. Ez utóbbi konkrétan pont akkora sznobság, mint lenézni azokat a zenekarokat, akik nem csuklyában tolják a disznóvágást a színpadon. Inkább örülnünk kellene, hogy a paletta mérhetetlenül széles és kedvünkre csipegethetünk a korábban elképzelhetetlen csemegékből, legyen szó egy fekete-fehér borítóval ellátott vérfagyasztó karcolásról, vagy egy szélesebb körben elismert, aprólékosan kidolgozott műről. Az érem mindkét oldala kitermeli ugyanakkor a nyilvánvalóan standard, tucat kiadványokat, bármelyikhez is húz a szívünk, a minőségi mércét pedig magunknak kell felállítanunk. Épp ezért nem volt és nem is lesz szándékom soha megmondani a tutit egy-egy cikk írásakor, pusztán megpróbálok a tényekre és az általam kialakított értékrendszerre támaszkodva kis segítséget adni, mi az, amit épp érdemes legalább egyszer lepörgetnünk, mert esetleg szerezhet néhány kellemes percet. Nincs ez másképp az olasz Kurgaall esetében sem, akik nem rejtik véka alá, hogy az erőnek mely oldalához ragaszkodnak jobban, elég rápillantanunk a minden ízében klisés, ugyanakkor mégiscsak pofás új lemezük borítójára. A 2005-ben alakult brigádnak a nemrég bemutatott Satanization már a negyedik nagylemeze, masszív rajongótáborral bírnak és nekik, valamint az itteni olvasóknak sem fognak csalódást okozni sebességre és pusztításra kihegyezett black metaljukkal. A kecskebűvölő alakulat lemezének címétől is lehet, hogy egy rutinosabb hallgató nem vár sokat, de a valóság az, hogy még ezen a téren is sokat lépett előre a zenekar, mivel legalább ebben a címben nem szerepel a Lucifer név, ami az előzőekben igen…
 

    A Lord Astaroth által alapított és működtetett Kurgaallban még Warwolf dobos tekinthető állandó tagnak, a többi bandaképen látható bánatos pandagyerek többnyire kisegítőként van feltüntetve a legtöbb lemezen, így egységes produkcióra számíthatunk a mindössze 34 perces pokolidézés folyamán. Az őrlő, szélvész harmóniák mellett Astaroth éneke adja meg az album sava-borsát, sikolyai, valószínűleg rettentő mód kaparó torka éppúgy alkalmas a süvítő légáramlatok leképzésére, mint a mély hörgésekre. Kompromisszummentes aprítások követik egymást a régi idők szellemiségében egymás után: Satanization, Demystification Of Christ, Baussant. Hasonló hossz és felépítés, azonban ha az örvényük megkaparintja halandó lelkünket, nem sok esélyt ad a menekülésre. A némileg dallamosabb, de mindenképp korhatárosnak tekinthető Nox Diaboli is képes pattanásig feszíteni az idegszálakat, hogy aztán bőségesen le tudjam tenni a hajamat a folytatásban. A kiadvány közepén ül ugyanis a Window’s Son, ami egy black metal hangulattal átitatott, tiszta, dallamos énekkel (Mortiis vendégeskedik) elkövetett okkult, heavy metal tétel. Nem csupán a kontraszt miatt, pusztán a bátorsága miatt is azonnal a szívemhez nőtt és már csak ezért is tudom ajánlani a lemezzel való próbálkozást.
 

    Mintegy helyreállítandó az égig érő lángnyelvek által elképzelt világot, a Superiour Cult Of Satanism aprít tovább a már megszokott jó, de egyéniségtől távoli minőségben, hogy aztán újra meglephessenek minket a Voivoda death metalos lassulásaival. A zárásban a Chapel Of Astaroth támaszkodik rá teljes mértékben arra a sötétségből fakadó, a műfajnak világhírt hozó hangulatra, amit egy vállaltan sátánista brigádtól elvárhatunk.
    Minden sablonossága, hatásvadászata ellenére egy erős nyolcasra lőtte be magát nálam az olaszok új lemeze, köszönhetően annak, hogy mertek a bejáratott panelek közé merőben eltérő megoldásokat is csempészni úgy, hogy attól nem éreztem sérültnek az átadni, megjeleníteni kívánt őrületet és káoszt. Ha egy lendületes, mégis hagyományokkal rendelkező anyagra van ingered, mindenképp érdemes lehet tenni vele egy próbát!