Sorrowful Land
I Remember

    2016-ban farrrkas kollégám megjegyezte, hogy a tavasz közepére időzített Sorrowful Land bemutatkozás őszt varázsolt a szobájába, úgyhogy némiképp előnyben részesülök a folytatást illetően, mivel ennél ősziesebb idő már biztosan nem lesz. November derekán, miközben a tél már be-be kukucskál a kulcslyukon, érkezett meg hozzám az új Solitude Productions szeretetcsomag, támogatva az ilyen időben epikus és borongós szépségekre éhező, már-már kolduló lelkemet. Hogy mire képes most ez a projekt, melyet voltaképp a korábban gótikus formációban feszítő Max Molodtsov egymaga üzemeltet, az azonban nagy kérdés. Érdekessége az ugrán srácnak, hogy ezt a nevet, formációt 2014-ben Peter Laustsen álmodta meg magának a When Nothing Remains és a Nox Aurea mellé, Maxot pedig gyakorlatilag multihangszeres tudása miatt újította be magának. Peter gyorsan ráunt a dologra, Maxot viszont nem lehetett megállítani az első demó egyetlen felvétele után, megvetette lábát a szomorúság földjén és két év múlva debütált az Of Ruins című lemezzel, melyről az említett kolléga adott egy teljes mértékben helyt álló képet írásában. A bánat szépségére alapozó, minden ízében iparosmunkának számító, klasszicista, romantikus versekre építő lemez folytatására sem kellett sokat várni, ám Maxon kívül ezúttal többen is belenyúltak az egyébként hasonlóan szépségre fókuszáló végeredménybe.
 

Időutazás 2014-be… Max és Peter egyetlen dala.

Sorrowful Land - On Another's Sorrow

    Max tulajdonképp egy Solitude allstar csapatot állított rá új lemezére, melyen továbbra is atmoszférikus, funeral elemektől sem szégyenkező death/doom metalt kapunk gyakorlatilag azoknak a zenekaroknak a nyomdokaiban, hatása alatt, melyekből sikerült néhány vendéget szerezni. A társak suttognak, időnként az extrém vokálba, máskor a kórusokba segítenek be, de ettől függetlenül a munka nagy részéért ismételten az ukránt tehetjük felelőssé. Az ő produktuma például a nyitó And Wilt Thou Weep When I Am Low? című dal, melyben jellegzetesen magas, mégis fenséges énekhangja időnként Kaivan Saraei segítségét is igénybe veszi, aki az angol A Dream Of Poe brigádját erősíti élőben már hosszú évek óta. Tiszta énekének, simogató dallamainak és hangulatos hangszerelésének köszönhetően ez sikerült talán a legjobban az egész kiadványon, így igazán jó belépőként szolgál a melankólia enciklopédiájának Sorrowful Land című fejezetébe. Kaivan lágy kíséreténél erőteljesebb a When The World’s Gone Coldban hallható Daniel Neagoe részvétele, aki szintén a kórus hatást hivatott szolgálni, valamint földöntúli hörgésével tereli komolyra a szót. A szintén multihangszeres és sokoldaló zenészt leginkább olyan nagyágyúk közelében kell keresnünk, mint a Shape Of Despair, Pantheist, Eye Of Solitude vagy a Clouds. A lemez végéig kitartó 7-8 perces tételek sorát az A Father I Never Had folytatja, amiben Max egyedül acsarkodik, mormog az ábrándozást segítő lüktetések alatt, sajnos ennek megfelelően minden hangulati eleme ellenére leginkább álmosítónak éreztem a végeredményt, mint igazán jónak. A szintén tipikus, de mégis hatásos riffel rendelkező Weep On, Weep On című dalban újra vendéget üdvözölhetünk, méghozzá a fiatal Evander Sinque személyében, aki a hamarosan új lemezzel jelentkező Who Dies In Siberian Slush gitárosa, énekese. Én személy szerint egyébként nagyon kíváncsi leszek a temetkezések régi, népies hagyományaira támaszkodó orosz csapat napokban megjelenő új lemezére, melyből remélem szintén kapok majd egy kis előleget a kiadótól.

    De egyelőre térjünk vissza a Sorrowful Land emlékezős cuccára, melynek tehát ezt a dalát is a változatos vokál viszi tovább. A hagyományt nem töri meg az I Am The Only Being Whose Doom sem, ami egyenesen a legjobb dal lesz az egész albumon, köszönhetően Vlad Shahin remek hangjának, aki mostanság nem hallatta máshol orgánumát. Ha esetleg nem lenne ismerős a neve, akkor segítek: ő a Mournful Gust és az Autumnia dalnoka. Azért Max érdemeit sem vonnám kétségbe a dalt illetőleg, andalgása, hangszerelése talán ebben a dalban a legkiforrottabb, leghatásosabb. A dalban ráadásul Vito Marchese is hanyagolta egy szóló erejéig a Novembers Doom zenekarban való tevékenykedését. A kiadvány legtöbb szerzeményéhez hasonlóan a záró The Kingdom Of Nothingness esetében szintén a vendég jelenléte említhető érdekesség gyanánt. Itt Daniel Arvidsson tesz tanúbizonyságot dalnoki képességei felől, akinek talán legismertebb bandjája a svéd Draconian.
   Nehéz elkerülni a végeredménnyel kapcsolatban a folyamatosan fejemben zúgó, az írás során már használt kellemes kifejezést, mert egyszerűen mást nem igazán lehet mondani erre a produkcióra. Gördülékeny, lágy death/doom metal sok vendéggel, innen-onnan ismerős melódiákkal, időnként egészen jóleső tiszta énekkel, de ha egyetlen indokot kellene felhoznom arra, hogy miért ezt válasszátok időtöltésnek sok más, hasonló produkció helyett, akkor csak üresen kattognak a fogaskerekek. Egy borongós, mégis idegnyugtató sétához a méltóságteljesen pusztuló természetben, esetleg ködös tájakon való utazás alkalmával kielégítő kíséretet nyújthat a Sorrowful Land lemeze. Tegyetek vele egy próbát.