Mirror Of Deception
Shards

   Tipikus tradicionális doom metal, tipikus epikus doom…és ehhez hasonló, alaptalan és túlzó közhelyek puffogtatásával igencsak sokszor lehet találkozni a netet böngészve egy-egy lemez kapcsán, melyből teljesen világossá válik, hogy a többség nincs tisztában azzal, hogy a stílus születése óta maximum két tucat zenekar műveli ezt az irányzatot a világon. Hiába Black Sabbath, Candlemass, Cathedral vagy Saint Vitus, ez rétegzene, igazi hívei pedig legalább akkora részesei a metal zenei undergroundnak, mint Pistike (művésznevén V.H. azaz Véres Hasmenés), aki megfejelte a meszesvödröt, majd kihúzta a szemét és a garázsban húsz perc alatt feljátszotta a legrawabb black metalt, csatlakozva a lassan milliónyi egyéniséghez. A 20-30 zenekar közös alapokkal és szemléletmóddal, de teljesen egyedi módon közelíti meg a belassulás csöppet sem egyszerű, érzések nélküli kezekben hallgathatatlanná váló zenéjét, ami nem tömegeknek szól, nem rajongóknak, sokszor maguknak a zenészeknek, akik ezáltal a legőszintébb, legtisztább dalokat tudják letenni a metal színtéren. Ezek függetlenek a szintén tonna számra kamionra pakolt stoner/sludge kiadványoktól, sőt, lassan magától az időtől is…
 

 

    Ennek egyértelmű példája a német doom metal vonal két leharcolt, gyakorlatilag a kutya által sem ismert bandája, a Dawn Of Winter, valamint jelen kritikám alanyául szolgáló Mirror Of Deception. Ismeretlenségük természetesen nem csak a zenehallgatók hibája, ha hibának róható fel ez egyáltalán, ugyanis az 1990-ben alapított zenekar összesen négy nagylemezzel örvendeztette meg rajongóit a lassan harminc éves pályafutása alatt, ami csöppet sem nevezhető túltermelésnek, ráadásul első tíz évük olyan betokosodott föld alatti közegben telt el, hogy már csak a maguk örömére (bánatára) zenélhettek. A banda alapítói közül mára csak Jochen Fopp és Michael Siffermann maradt, akik gyakorlatilag egyek a Mirror Of Deception névvel. A zenekar hangulatát, hangzását ők alakítják már évtizedek óta, kiegészülve innen-onnan elszippantott zenészekkel. Rengeteg kapcsolatot kialakítottak az idők folyamán, a német undergroundban ennek megfelelően nagy tiszteletnek örvendenek, hiszen aki a szcénában megfordult, az biztosan kapcsolatba került már velük (Undertow, Beyond The Dark, End Of Green, Mountain Throne, valamint a zenekarban dobolt egy darabig egy másik német doom veterán, a Voodooshock dobosa is, aki nem mellesleg Michael testvére). Kitartásuk, vagy sokkal inkább fanatizmusok pedig példa értékű lehet az időnként albumonként stílust váltó, látványosan próbálkozó zenekaroknak, mert az időnként beiktatott kényszerszünetek ellenére mindig vissza-vissza térnek és kiterítik belső vívódásaikat. Rögtön bemutatkozó lemezükre már meglehetősen egyedi hanggal bírtak, amiben nagy szerepet játszott Markus Baumhauer énekes, aki szintén a zenekar régi tagjának számított. A bíztató reakciók ellenére azonban rögtön utána elhagyta a bandát, akik hosszadalmas utánpótláskeresésbe kezdtek. A folyamat sikertelenül zárult, de mivel közben is koncerteztek, kitalálták, hogy megoldják az éneket igazi banda módjára és mindenki kiveszi a részét. Így derült ki, hogy Michael a gitár mellett ezzel is egészen jól elboldogul, főleg, ha a többiek bőszen kisegítik a háttérben, ennek köszönhetően egy egészen hatásos kórus született, mely nem a klasszikus értelemben vett magas röptű, epikus tisztaságú énekkel kápráztat el minket, hanem pont hétköznapiságával, az érzéssel, hogy ezeket a dalokat bármikor, bárki énekelheti, átélheti. A Mirror Of Deception ugyanis nem a hősök, a csaták, a legendák és mágusok doom metalját játssza, hanem a szürke hétköznapok csatáiban edzett, szélmalomharcot vívó közemberek zenéje, akik alkalom adtán, néhány szabad, nyugodt percükben átadják magukat a lét kérdéseinek boncolgatásának és az önsanyargatásnak. Szűkös panelházak, mókuskerék, munkahelyi egyenruha, hogy az egyéniség szikrája se pislákolhasson egy-egy valamikori lelki tűzvihar hamukupaca fölött. Egy szellem, ami palackba zárva vergődik, voltaképpen már a reményvesztésen túlesve. Ilyen tehát a németek világa, ami semmihez nem fogható, időnként magával ragadó, monumentális, máskor már-már punkosan laza, köszönhetően a nem megszokott éneknek. Ezek miatt a senkinek nem hiányzó, magától értetődő érzések miatt nehéz falat a banda produkciója, melynek fogyasztása egyértelműen hangulatfüggő, mert egy pörgős nap közepén betolva maga a megtestesült életellenesség, azonban egy fáradt, borongós élménysorozat záró akkordjaként este, hátra dőlve, minden egyszerű, azonnal világossá váló hangjával igazán kellemes élményt nyújthat. Rögtön világossá válik a borító szürke alakja, aki az összetört álmokat kérdőn tuszkolja az orrunk elé. A ronda, de rendkívül kifejező kép egyébként Caroline Traitler fényképész munkája, aki többek között foglalkozott már az Ahab, a Mercenary és a Primordial dolgaival is.
 

   Stílusuk kiteljesedése (eddig) egyérelműen a 2006-os Shards lemez, mely 10 dalban, közel egy órában dolgoztatja meg a doom rajongókat egymás után következő, dinamikus, már-már slágeres, ugyanakkor rettentően őszinte dalcsokrával. A nyitó Hauntedben máris szembenézhetünk démonainkkal, a sötét éjszakában ránk zúduló gondolatok sokaságával, amit remekül közvetít a panaszos ének és az intenzív, melankolikus zenei részek váltakozása. A Ghost bármely klasszikusnak tartott bandának csak a javára válhatna kívánós nő módjára beszippantó lüktetésével, csontig kaparászó énekével és hatalmas, a már emlegetett kórus által elkövetett refrénjével. 
 

   A sort nem szakítja meg az újfent egyszerű címmel ellátott Swamped sem, mely a 70-es évek hangulatából táplálkozva újabb csorda énekkel és dallam orgiával kényezteti azokat, akik nem a hangjegyek sokaságára, agyuk pallérozására vágynak, csak puszta érzések áramoltatására. Személyes kedvencem követi a lemezen, a The Eruption, mely az elmúlt idők, életek, a történelem szilánkjainak puszta látványából következteti ki, mennyire nem számít, mennyire jelentéktelen az egyén léte a világban és milyen tehetetlenek vagyunk a végzetünk ellen. A dal olyan depresszív lüktetéssel van megáldva, hogy középtempója ellenére hangulatában bármely funeral doom megirigyelhetné. Az Insomnia visszatér a magányos éjszakába, a már megszokott lemondó, elutasító ének mellett azonban a lemez leggyorsabb dala titulussal büszkélkedhet a többi közt, de ezt is csak lendületes kezdésének és zárásának köszönheti. A The Dead Pledge erre reflektálva be is húzza a kéziféket és kőkemény doom üzemmódba vált, így megkapjuk a produkció első ballada jellegű szerzeményét is. Az egyre sötétebb, nehezebb dalok után a Pyre tér vissza a lemez elején uralkodó slágeresebb megoldások felé, természetesen megmaradva a szűkmarkúan osztogatott pozitív hangulati elemek mellett. Az átlagosan 5 perc környékén mozgó dalok után, a kiadvány vége felé elérkezett a monolitok ideje is, ezt a feladatot látja el a hat és fél perces Frozen Fortune, melynek mélyebbre már nem ható refrénje megfoszt a szerelemtől, a reménytől, a bizalomtól, a hittől és úgy hagy maga után, mint egy üzemen kívüli, üres, szeméttelepre való hűtőszekrényt… A lemez végére került egy rövid, instrumentális tétel, az Enigma, ami nem ront, de nem is tesz hozzá túl sokat a lemezhez. 

 

   Hangszeres csúcsteljesítmény? Pfff. Hibátlan ének és dalszerzés? Áááá… Puszta underground, hétköznapi emberektől hétköznapi embereknek, akik szeretik, leginkább ézrik ezt a műfajt. Másképp nem is lehet nekiugrani a Shards lemeznek, mely műfajának egyik hibátlan képviselője, ami ennek megfelelően annyira lehúzó és kilátástalan, hogy bánatomban képtelen vagyok odaadni nekik még a tíz pontot. Minden megpendített húr, kiénekelt dallam egyetlen hangulati elem, egyetlen megfoghatatlan, kósza kísértet szolgálatában áll, ez pedig az elkerülhetetlen végzet gondolata, ami minden ember fejében ott motoszkál időnként. Még akkor is, ha kellemetlen.