Saint Vitus
Saint Vitus

(Season of Mist • 2019)
boymester
2019. május 20.
0
Pontszám
8
 

    A világ egyik legidősebb zenekara, de inkább neve a Saint Vitus, aminek a gyökerei egészen a 70-es évekig nyúlnak vissza. Az eredeti felállás a 80-as évek elején kezdte meg felépíteni zakkant világát a saját magáról elnevezett Saint Vitus lemezzel, most pedig ugyanide kanyarodnak vissza sok-sok évtized elteltével két őstaggal felszerelkezve. A Vitus története ugyebár két énekesről szól leginkább, valamint a zseniális Tony Iommi – Jimi Hendrix génekből összekalapált gitárosról, Dave Chandlerről. A legenda egy bizonyos Scott Reagerssel indult a mikrofon mögött, akivel elkészítették bemutatkozásukat és az azt követő Hallow’s Victim lemezeket, melyeket ma már klasszikusként tartunk számon. Reagerst aztán a karizmatikus Wino váltotta, akivel igazán csúcsra tört a banda, de amint jött egy kis lejtmenet, Reagers volt képes helyrerakni a dolgokat 1995-ben a zenekar utolsó alapművének tekinthető Die Healing anyaggal. Ezek után hosszú csend következett és 17 év kellett hozzá, hogy a banda visszatérjen a Lillie: F-65 című lemezzel 2012-ben, amely bizony nem vert túl nagy visszhangot. Ismét Winoval dolgoztak és egy kellemes, de nagyon rövidnek tűnő, kiforratlan albumot tettek le a rajongók elé. A zenekar feltétlen hívei persze ennek is örülhettek, mert azért nem volt megvetni való produktum, de mint írtam, a klasszikusoktól azért jócskán alulmaradt. Érdekesség, hogy doom metal alapműveket gyártó zenekarok közül talán senki sem készített még annyi rövid lemezt, mint az amerikaiak, hiszen az albumaik nagy része nem éri el a 40 percet sem, ez alól a Die Healing volt csupán kivétel. A Vitus varázsa tehát nem a hosszadalmas tételekben rejtőzött, hanem a súlyban, valamint annak a sörtől és olcsó dohánytól bűzlő posványnak a hangulatában, ahonnan a zenekartagok időnként előmásznak a stúdióidő erejéig.



    Az új összeboruláshoz tehát itt van az elengedhetetlen Dave Chandler, akinek a keze már olyan kérges, hogy egy új gitárt szerintem pillanatok alatt lereszelne, Scott Reagers, akinek a hangját gyakorlatilag a 80-as évekből importálták. Érettebb lett ugyan, de a szenvedés mennyisége nem csökkent nála a semmittevéssel töltött évtizedek alatt sem. A dobokon Henry Vasquez játszik immár 2009 óta, akit még Wino csábított át korábbi, egyébként nagyszerű projektjéből, a Spirit Caravanból. Az új album sem maradhat el ugyanakkor újonc nélkül, bár ez a kifejezés illik legkevésbé Patrick Bruders basszusgitárosra, aki korábban a bemutatást nem igénylő Crowbar és Down zenekarokban pengetett. Illusztris társaság tehát egy márkanév alatt összegyűlve, de az idő múlásával sajnos lassan ők sem vehetik fel a versenyt. Az ősz szakállak, lassan lefelé ereszkedő tetkók ugyanis már jócskán a 60-at taposó főhősöket takarnak a fiatalítás ellenére is, akiknek már nem kell bizonyítaniuk semmit, pusztán teszik a dolgukat: játszanak, amíg bírják és amíg van mit mesélniük.
    Ennek megfelelően az új Saint Vitus anyag egy esszencia lett a zenekar jobb és gyengébb pillanataiból egyaránt (ez a Lillie esetében is igaz) , ahol mindenki azt hozza, amiben a legjobb, de messze nem olyan friss és kreatív módon, ahogy az a maga korában hatott. Mint minden lemezüket, a friss kiadványt is a hard rock és az ősi doom szerelmeseinek lehet ajánlani egyértelműen, mert Chandlerék óráján bizony évtizedekkel ezelőtt megállt a mutató és ez a dalcsokor kijöhetett volna akármilyen évtizedben.
    A hangzás tehát régies, nyers, ugyanakkor nagyon izmos, amit megfelelő hangerőn éppúgy lehet élvezni, mint régen, ezért dícséret illeti őket. A lemezt nagyszerűen nyitó Remains esetében megkapjuk az aktuális riff özönünket is Chandler még mindig azonnal ható gitárnyúzásai mellett, ugyanakkor a dalnak erőteljes önismétlés szaga is van, ami nem túl szerencsés már a kezdetekkor. Sokkal ütősebb lett volna talán a baljós A Prelude To… című rövid tétellel kezdeni, mert ez pillanatok alatt megadja a megfelelő hangulatot.



    Beteges gitárszólóját leszámítva nem túl érdekes a Bloodshed heavy metal menetelése, amihez hasonlót, de leginkább jobbakat már hallhattunk korábban a zenekartól. A tempósabb dalok közül a már korábban meghallgathatóvá tett 12 Years In The Tomb jobban szerepel mocskosságával és lassulásával. A lüktető Black Sabbath gyökereket, valamint a bluest piszkálják meg a Wormhole kapcsán, de a dalból ismét csak a néhány pillanatot brillírozó Dave féle gitárhúr nyúzás képes az átlagos fölé emelkedni. A Hour Glass aztán ugyanezzel a receptúrával érkezik, szerencsére jobb dalszerzéssel karöltve. A City Park 4 perces zajongása után jön a lemez következő igazán erős szerzeménye, a Last Breath, ami azért a legendához mérhető doom metal csemege, végezetül pedig a punkos Uselessel találjuk magunkat szembe, amit nehéz elhejezni a zenekar életművében. A felvételt akár dühös középiskolások is rögzíthették volna egy garázsban…
    Becsülöm a bandában, hogy addig akarják folytatni a tevékenységüket, amíg motorjaikkal együtt meg nem eszi őket a rozsda és bele nem dőlnek egy árokba, ugyanakkor ennél sűrűbb megjelenést sem indokol az új anyag. Még mindig ott van a zenéjükben a téboly, a lassúság ellenében is érzékelhető zabolátlanság és undor a hétköznapi igazságtalanságokkal szemben, de a végeredmény segítségével most csak egy nagyon szűk rajongótábort fognak igazán boldoggá tenni. A Saint Vitust meghallgatva egy fiatalabb generáció már biztosan nem fogja megérteni, miért lettek ők olyan sok doom metalt játszó csapat példaképei, ahhoz bizony vissza kell ásni néhány évtizedet a múltjukban, ettől függetlenül így is egy korrekt lemezt hoztak össze, ami méltó lenne egy végső búcsúnak…




Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.