Nagyon nehéz helyzetben vannak azok a zenekarok, akik karrierjük elején már nagyszerű lemezeket képesek letenni a közönség elé és ha underground szinten is, de hírnevet szereznek maguknak. A hírnévvel pedig az a baj, hogy elvárásokat támaszt, méghozzá sokszor igencsak paradox módon. Az adott banda, valamint azok követői ugyanis egyre szerteágazóbb lehetőségekkel a fejükben képesek gondolkodni a folytatásról. A csapaton belüli lehetőségek: új utak keresése kockázatokkal vagy anélkül, bejáratott sémák újrázása apróbb frissítésekkel vagy anélkül… Ugyanez a helyzet a rajongók oldaláról is: vajon ugyanazt kapom ismét, csak tovább csiszolt formában? Esetleg meglepnek? Melyik lenne jobb? A biztonságos talaj, vagy a csalódás lehetőségét is magában hordozó újítások? Mindenkinek más szimpatikus. Én az igazán kiemelkedő zenekarok esetében a lassú változás, a folyamatos fejlődés mellett szoktam letenni a voksomat. Apró lépésekkel hátrálni az önismétléstől, de erősen szorongatni azt az eredeti hangot, ami miatt egyáltalán érdekessé vált a világ számára. Ezt a utat választotta a francia Monolithe csapata, melynek magját a mai napig a Kubrick klasszikus sci-fijét insprirációként vevő Sylvain Bégot és hű társa, Benoît Blin alkotja.
A dalszerzésért és gitárokért felelnek legtöbbször, maguk mellé pedig majd minden lemezre más-más társulatot állítanak fel. Nincs ez másként a friss alkotás tekintetében sem, hiszen a lassan 10 éve megbízhatóan teljesítő Thibault Faucher dobost őrizte meg a duó, mindenki mást lecseréltek az új opuszra. A projekt dalnokok tekintetében sem teketóriázik: ezúttal Quentin Verdier kapta kézbe a mikrofont. Az eddig leginkább black metal projektek környékén tevékenykedő srác korrekt módon hozza az extrém vokált, de nem lenne teljes a kép a vendégek nélkül. Frédéric Gervais felel a tiszta énekért és már csak azzal megismertem pár jó zenekart, hogy rákerestem a nevére (Cor Serpenti, Orakle, Khôra) . Leginkább atmoszférikus black hordák háza táján tevékenykedik, ahol kevesebbszer lehet belefutni hasonló dallamaiba a károgás mellett, úgyhogy igazán érdekes a „bevétele”. A basszusgitár dörgedelmeket Olivier Defives engedi szabadjára a tételekben.
Tegyük fel, hogy vannak még Monolithe szüzek, így azért valamivel világosabbá teszem a bevezetést: a franciákat sokáig funeral doom metalként kategorizálták a legtöbben (eszköztáruk okán, de a kozmosszal, fantasztikus filmekkel és irodalommal foglalkozó témáik miatt mindig is amolyan szuperlassú kozmikus doomnak tekintettem), mára viszont melodikus, atmoszférikus doommá „szelídültek”. A zene gyorsabb, a dallamok sűrűbben szőnek hálót körénk és a fényéveket átszelő, űr sötétjéből érkező hörgések is hallgatóbarátabbá váltak. Amiből azonban nem ereszt a csapat, az a témavilág, hiszen jelenleg is egy olyan mű alaphangualtát kívánták megidézni, amely minden sci-fi rajongó szívét megdobogtatja a mai napig. Nem vagyok ezzel másként én sem, hiszen Ridley Scott Szárnyas fejvadásza ott van kedvenc filmjeim között. Ezen felül maradt még a zenekart régóta kísérő játék a számokkal, ami a dalok hosszát illeti. Volt már olyan Monolithe korong, ahol minden tétel pontosan 7 perces volt, de akadt a 15-ös számra kihegyezett lemez, jelenleg az egy perces közjátékokat követő 10 perces szerzeményeknél járunk. Érdekes formula ez megint, de valahogy most kevésbé működőképes. Erre még visszatérünk.
Ami működik, az a hangulat, méghozzá első pillanattól kezdve. A mocskos, folytogatóan füstös és esős, jövőbeli városokon bolyongó, saját létezésüket kereső lények víziója azonnal megjelenik előttünk, akárcsak a cyberpunk feketéjében extra erősen vibráló neonfények a rövid They Wake Up At Dusk során. Vangelis mester végtelenbe nyúló hangjait idézik meg számunkra, hogy aztán fejest ugorhassunk annak doommal történő házasításába. A Monolithe ugyanis talán még sosem volt ennyire „doomos”, a klasszikus értelemben. A Sentience Amidst The Lights émelyítően lassú, narrátorral megtoldott bevezetőjébe azért sikerült most is néhány hangnyi 2001: Űrodüsszeia utánérzést csempészni (érdemes figyelni), hogy aztán beinduljanak a fogósabb riffek. Elsőnek az extrém vokál érkezik, de nem kell sokat várnunk a szintén szellős és jóleső tiszta énekre sem. Komoly gyomrost visz be ezzel a remek dallal a zenekar és gyorsan mosolyt varázsolt az arcomra, miközben felszínre csalta az „akarok még” hozzáállásomat. A következő átvezető az Elusive Whispers, ami szintén egy elszállós ambient a maga egy percével. Ezek az átvezetők nagyon jól szólnak a dalok között, nem akasztanak meg semmit, de igazából külön-külön beszélni róluk teljesen felesleges. Több szót érdemel az újabb 10 perces monstrum, az To Wander The Labyrinth, ami kimért, fokozatos építkezéssel a dallamosabb oldalról indulva visz el minket Monolithe extrémebb arculatáig. Játékidőben középtájon helyezkedik el a tempóban, énekben nagyon változatosra sikerült Unveiling The Illusion, pszichedelikus álmodozással és kellemes gitárszólóval. Utolsó előtti teljes dalként az On The Run To Nowhere hallható, hasonló recept alapján, a kiadványt pedig a dalcsokor legepikusabb szerzeménye, a Those Moments Lost In Time zárja.
Kezdjük jó hírrel az összegzést: ez ismét egy nagyon erős album lett a francia csapattól. Megszokott igényesség, aprólékosan felépített hangulat. Viszont most először nem éreztem indokoltnak a fix időkereteket. Amikor a funeral doom dominált, akkor az idő háttérbe szorult, a dallamosabb tételek azonban nem nyújthatók, alakíthatók olyan bátran. Egy-egy téma csak adott ideig képes hatásos maradni. Ugyan nincs rossz szerzemény a Black Hole Districten, de lehetett volna faragni néhány dal hosszából. Az első két hosszú dal, valamint a záró darab úgy tökéletes, ahogy van, viszont a lemez közepe kissé leül, akárcsak a haláltusáját vívó óriáscsillag, magába roskad…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Pár hallgatás után 9 pont.
„Apró lépésekkel hátrálni az önismétléstől, de erősen szorongatni azt az eredeti hangot, ami miatt egyáltalán érdekessé vált a világ számára. Ezt a utat választotta a francia Monolithe csapata” szerintem ez amit írsz a Nebula Septem vagy talán még az Okta Khora albumig volt így, utána nagyobb lett az a bizonyos lépés a kísérletezés felé, kicsit megkopott az a jellegzetes hangzás, amit én nagyon komálok, nem annyira tömény az egész, néhol pedig egészen lágy. Továbbra is azonnal felismerhető és továbbra is nagyon szerethető!