Van a tanulásnak egy olyan módszere, amit memóriakampónak neveznek. Ez úgy működik, hogy könnyen bevésődő dolgokat jegyzünk meg, melyek segítségével komplexebb emlékképeket is fel tudunk eleveníteni. A tudást képekhez, hangokhoz, esetleg versikékhez társítjuk. Én a zenei évjáratokat különféle érzésekhez, hangulatokhoz, felerősödő stílusokhoz szoktam kötni (már van pár évtized) és még most is vissza tudok emlékezni olyanokra, mint a folk metal korszaka, a prog metalos évem, amikor más zenére rá se hederítettem… 2024 a káosz éveként fog bevésődni, mivel a család bővülése mellett számtalan dolog nehezítette sokszor pusztán a zenehallgatást is, valamint nagy mennyiségben születtek olyan lemezek, melyek a káoszra, az extravagáns technikázásra, a disszonanciára fektették leginkább a hangsúlyt.
Nem az első ilyen kiadványokról van szó, de úgy gondolom, hogy az év során ami hangot le lehetett fogni egy-egy hangszeren, azt a zenészek megtették. Aki a szélsőségek mellett tette le voksát, az mindenképpen jól lakhatott ezeken a vonalakon. Még így év vége felé is akadnak olyan mozzanatok, melyeket kár lenne kihagyni, mint például a portugál Monte Penumbra friss korongját. A magát doom elemekkel tűzdelt avant-garde black metalnak valló projekt mögött egyetlen ember áll (W.uR), aki nagy eséllyel megunta a nem túl sikeres zenekarokban való részvételt már jó pár évvel ezelőtt és inkább ebbe fektette az energiáit. Próbálkozások azért még akadnak (Ab Imo Pectore, Israthoum), de egyértelműen a saját gyermeke képes a legnagyobb port kavarni. A 2012-ben indult Monte Penumra feltételezhetően a járványhelyzet idején kapott új lendületet, aminek első eredménye a 2021-es As Blades In The Firmament volt, most pedig a folytatása is elkészült Austere Dawning címmel.
Hiába tehát a rengeteg eldurrantott puskapor, a fekete fém van olyan megállíthatatlan még mindig, hogy tudjon újabb és újabb árnyalatot mutatni a pokol legmélyebb bugyraiból. Lehet azt gondolni, hogy ilyen dömping mellett simán ráfoghatjuk a műfajra, miszerint semmi újat nem tud nyújtani, ami igaz is, de azt véletlenül sem mondanám, hogy elfelejtett minőségi anyagokat kitermelni hiteles előadók kezei közül. A Monte Penumbra sem a nagyközönség számára készült, hiszen ez egy avant-garde hangulatbomba, egy elátkozott szerelmes levél, amit egy végítéletet elhozó fekete lyuknak írtak. Rögtön az első szám, az Ab.gott, olyan, mint amikor egy horrorfilm főgonosza csendben előlép az árnyékból. A dobtémák zakatolása és a gitárok disszonáns kitörései egyszerre fenyegetőek és hipnotikusak – mintha egy baljós szimfóniát hallgatnál egy leomló katedrális romjai között. Ez a hangorgia azonban csak néha-néha kapaszkodik bele a második hullámos fekete fém örökségbe, legtöbbször a saját útját keresi. Nem nevezném technikai csodának, túljátszásnak azt, amit a korong kínál, az itteni káosz érezhetően inkább fakad belső ösztönből, egy megtépázott lélek sikolyaként, mintsem valami aprólékosan megtervezett matekozásnak. A vokál is gyorsan megfogott magának: egy ismeretlen dimenzióból áttörve próbálnak kapcsolatot létesíteni velünk démoni sóhajokkal, kiáltásokkal. A remek nyitás után a Void Of Quietude ront nekünk egyre kiszámíthatatlanabb futamaival, hogy tempóváltásai és örvényei szépen belesimuljanak egy remek dark ambientes lezárásba.
Az album csúcspontja számomra kétségtelenül a Lux Electa, ami a maga 8 percével a legtöbbet hasítja ki az egyébként 40 perces anyagból. Persze mondanom sem kell, hogy egy ilyen típusú lemeznél az idő bizony relatív dolog tud lenni… Ez a szám olyan, mint egy csavaros thriller, ahol a megoldások újabb és újabb rejtélyek felé terelnek minket. Igencsak fogós megoldások is kerültek bele, miközben komolyan a porba tud döngölni és lehozni az életről. Hallgatás közben az jutott eszembe, hogy ez az az arány, ami számomra maradéktalanul bejön az ősi black metal és a modern felfogás keverékéből. Itt találkozott össze a tekintetem újfent a kiadvány borítójával, mely ha belegondolunk, szürrealista és szoborszerű alakjaival, rejtett jelképeivel nagyjából be is vont minket a lemez aurájába. A Sub Forma De Animal ezek után már valamivel általánosabbnak, kommerszebbnek hat, az újfent a dal végére került ambient rész pedig már nem olyan hatásos, mint néhány tétellel korábban. Szerencsére a Murrain Unveiled még hoz némi frissítést a disszonáns hangokon alapuló doommal, ahogy a To Sleye No Beginning But End is, bár ez a dal a második felére alaposan begyújtja a rakétákat. A záró Stamen Of Barrennes esetében éreztem egyedül, hogy azért próbál meg a végletekig nyakatekert lenni a dal, hogy felkapjam rá a fejem. Nem igazán hatott záró akkordként, sokkal jobban el tudtam volna képzelni egy Lux Electa szintű monstrumot a kiadvány végére.
Ez a lemez egyértelműen azoknak készült, akik szeretnek elveszni, beleveszni a zenébe, még ha az tényleg a legragacsosabb, legmérgezőbb kátránnyal is dolgozik. Az egész egy morbid, kiszámíthatatlan LSD trip egy kínzókamra közepén, amit az ember nem hallgathat csak úgy háttérzeneként, miközben a bevásárlólistáját írja. Olyan sötét katarzis, amit vagy befogadsz, vagy elutasítasz. Előbbi esetében gyakori vendég lehet a lejátszókban az ismétlődő elemek, vagy a kissé hullámzó kreativitás mellett is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
