Nem volt bérelt helyem egyetlen eddigi Moonreich megjelenés díszpáholyába sem, pedig a francia black metal horda nem ma kezdte az ipart. Persze ez nem meglepő, hiszen (nem kis örömünkre) sokszor olyan szélességben válogathatunk a különféle csapatok között, hogy minden nap találkozhatunk számunkra új bandával, akár olyannal is, amelyik évtizedes múltra tekint vissza. A zenekar ráadásul az a szép lassan építkező fajtának tűnik, amelyik kezdetektől fogva tudja, mit akar, elképzeléseit pedig lemezről lemezre csiszolgatja, közelítve az általuk megálmodott tökéletesség felé, láthatóan és hallhatóan számtalan hatás bűvöletében. Hogy mit jelent ez pontosan a nemrég megjelent Amer című, immár ötödik nagylemezük tekintetében? Csak annyit, hogy a legtöbb helyen feltüntetett black metal címke velük kapcsolatban meglehetősen szűkös ahhoz képest, amit a csapat valójában fel tud mutatni. A Moonreich véleményem szerint sokkal inkább egy megfeketedett extrém metal horda, akik éppúgy kedvelik a modernebb lehetőségeket, mint a régi iskola megoldásait. Bőséggel akad dallam, progresszió és szórakoztató faktor a zenéjükben annak ellenére, hogy sugárzik belőle a gyűlölet és frusztráció egy olyan világ ellenében, amit nem igazán kedvelnek és ezt próbálják is a tudtunkra adni.
Bőven kijárt a Moonreichnak a bizonytalanságból és útkeresésből, mivel a projekt taglétszáma árapály jelenség módjára duzzad és kerül a megsemmisülés határára minden egyes alkalommal. Az egyetlen stabilnak mondható pont Weddir, az új korongon valós nevén feltüntetve Arthur, aki jómaga gitárosként indította útjára ezt a szörnyeteget, mára azonban minden a nyakába szakadt. Egyetlen hivatalosan feltüntetett társa Guillaume volt a felvételek során, aki a basszusgitárért felelt, de itt kezdődnek az igazi érdekességek… A promós anyagban hol bandatagként, hol vendégként hivatkoznak Jordanre, mint dobosra (alapvetően nagyot tesz hozzá a végeredményhez) és egy Thomas nevű gitáros neve is feltűnik. Az a helyzet, hogy nagy eséllyel a korábbi tagok nem haraggal váltak meg ettől a projekttől (mind ezer lábon álló underground zenészek), így hol a felvételek, hol az élő fellépések során visszatérnek néhány pengetés, ütés erejéig. Mindenesetre a legtöbb helyen a duónak tulajdonítják az Amert, de meghallgatva a lemezt egyértelművé válik, hogy azért többen is megfordultak a felvételek háza táján. Igazán összetett, sokrétű zenével találhatjuk szembe magunkat, amire egy komplett zenekar is ugyanúgy büszke lehet.
Ahogy már említettem, inkább egy modern zenei egyveleggel találkozunk az Amer esetében, mint hagyományos black metallal, melynek elemeit előszeretettel használják a dalszövegek (a háborúk borzalmainak megjelenítése mellett káromlásért sem kell a szomszédba menniük), valamint robbanások tekintetében. Ugyanakkor az üvöltő vokál, a súlyos, hardcore és progresszív metal inspirálta bólogatós riffek, az igazán hatásosra sikerült, de csekély mértékben megjelenő tiszta ének teljesen más ligába helyezi át a kiadványt. A lemeznek megvannak a maga nagy pillanatai, a dalszerzés is igazán parádésan működik ebben a formában, de időnként eléggé sikerült túljátszani a szerzeményeket, leginkább játékidő tekintetében.
Az önmagában nem túl hosszú, 43 perces anyagon összesen 5 tétel osztozkodik, melyek hol zseniálisak és szórakoztatók, máskor viszont indokolatlanul elnyújtottnak tűnnek. Pillanatok alatt eljutunk egy maró zúzdától egy dinamikusabb, epikus lüktetésig, majd ugyanazon az úton visszafelé is haladhatunk, de még így sem mindig marad ki a játékból az unalom. A pozitívumoknak, negatívumoknak igazából semmi köze a bonyolultnak tűnő felálláshoz, mert ez egy kétségtelenül profi anyag, ami a modernebb cuccok kedvelőinek még sokat érhet akkor is, ha hallgatás közben néhány percenként ugrik be egy-egy zenekar, akik ezt valamivel jobban művelik. Többek között ilyen az Au-Dessus, a Gaerea, a Merrimack és a francia körökben megkerülhetetlen Gojira. Ezen csapatok rajongói bőven tehetnek egy próbát a Moonreich zenéjével is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
