A karibi hőség és a vérbe fagyott, szívet hasogató, jéghideg gyász házasítása első hallásra pont olyan abszurd elképzelés, mint északi black metallal kísérletezni a perzselő Szaharában. Puerto Rico hallatán első körben a pálmafák, a koktélok és a latin zene juthat eszünkbe, úgyhogy nem nevezhető különösebben masszív inspirációs forrásnak, ha valaki megfeketedett funeral és death/doom kísérletekben kíván utazni, de mint tudjuk, a zene mindig belülről fakad. Ezen felül továbbra is tartom az elképzelésemet, miszerint ebből a térségből kifejezetten őszinte anyagokat kapunk a mai napig.
Calaver, a Mortinato mögött álló magányos alkotó például szintén nem hisz a beskatulyázásban, ezért döntött úgy huszonkét évvel ezelőtt, hogy a trópusi valóságból a legsötétebb zenei siralomházba menekül, de sajnos a 2004-ben alapított projektje egyetlen, nehezen hozzáférhető, lo-fi death/doom demó után köddé vált. A Primogénito szűk körben terjedt, recsegő, analóg zajba fojtott anyaga után húsz évig semmi sem történt. Nem jöttek kislemezek, nem voltak split kiadványok a bandcamp felületén, a név teljesen kikopott az underground emlékezetből. Az agy viszont nem állt le, csupán áttelepült. A feltámadáshoz talán köze lehet annak a földrajzi anomáliának is, amit már a projekttel kapcsolatos hírlevélben is felfedeztem: Calaver otthagyta a vibráló szigetvilágot és a székhelyét áthelyezte New Jersey szürke, esős, ipari betonregetegébe. Ez a fajta gyökértelenség és a rideg urbánus környezettel való nyers szembesülés borítékolhatóan kitermeli a belső frusztrációt, amiből egy ilyen végletesen nihilista lemez megszülethet. Szóval a sziget adta a vért, a spirituális hátteret és a spanyol nyelvet, New Jersey pedig rátolta a depressziót, hogy most egy egészen ígéretes bemutatkozást hallgathassunk meg.
A Mortinato ugyanis nem csupán visszatért, hanem gyakorlatilag újjászületett, minden szempontból. A demó hangulatot egy teljesen vállalható, modern megszólalás és profi kivitel váltotta, amire gyorsan megkapjuk a bizonyítékot, amint elindítjuk a korongot. Finoman rétegzett hangsávokban érkezik a koromfekete, atmoszférikus, funeral death/doom egyveleg, kellemes gitárokkal, dobbal és a héttérben úszó szinti szőnyegekkel. Ezeket a dolgokat mindig szeretem kiemelni egyszemélyes formáció esetében, mert lehet egy zenekarban számtalan tag, aki mestere a hangszerének, ha nem akad egy igazán jó zeneszerző, valamint egy közös koncepció, amely ragasztóanyagként összefogja a teljes produkciót. A magányos hősöknél ez az összetevő alapvetően adott, itt a kérdés már inkább a hangszeres tudás felé irányul és szerencsére jelen esetben erre nem lehet panaszunk.
A zene vázát természetesen a végtelenül lelassult, itt-ott tradicionális vonalat idéző málzázós témák adják, melyekhez tolakodásmentes zongorafutamok és hegedű is csatlakozik. A hangulatot a kórusok és a jól érthető, minőségi hörgés, károgás, suttogás tudja tovább fokozni. A gitárok végig kellemesen kellemetlen mélységben morognak, ami megadja azt a sűrű, vánszorgó alapot, amelyre a funeral doom és az atmoszférikus közeg építkezni szokott. Calaver kerüli a különösebb magamutogatást és virgázást, helyette az egyszerű, de fogós megoldásokat keresi. A ritmusszekció nem kapkod, a dobmunka pedig – bár programozott – meglepően organikus hatást kelt, ami megfelelő kísérőt jelent az utolsó utunkon. A spanyol nyelvű szövegekben a sötét romantikus költészet váltakozik a latin nyelvű egyházi liturgia részleteivel, a halált pedig nem a borzalom, hanem a végső, elkerülhetetlen búcsú utáni csendként mutatja be. A több mint egyórás utazás nyolc tételen keresztül vezet végig a klinikai haláltól a sírhant megnyugvásáig. A nyitó Mortem Aeternam kísérteties billentyűs felületekkel és messziről visszhangzó suttogásokkal indít, szerencsére elnyújtott intrózás nélkül, szinte azonnal belecsapva a lecsóba.
Nem rossz nyitás, de a kiadvány a másodikként érkező Mater Tenebra című darabbal fogott meg igazán, a már említett liturgikus kórusoknak köszönhetően. Egy kicsit megidézte a modern kori Rotting Christ hangulatát ezekkel a megoldásokkal, de azért komoly párhuzamot távolról sem húzhatunk a két teljesen eltérő irányvonalat képviselő zenekar között. A latin nyelvű könyörgés a Sötétség Anyjához nem hat giccsesnek, a gótikus hangulatú, melodikus gitárszólók pedig szépen simulnak a súlyos ritmusalapok közé. A Mi Amada Solitud már a kilencvenes évek korai brit színterét idézi, de a rokonság gyakorlatilag végig tagadhatatlan. A nyitottabb, dallamosabb gitártémákban ott kísért a korai Katatonia és a My Dying Bride öröksége. A belső ürességet és a magányt megéneklő tétel finom tempóváltásokkal és fáradt suttogásokkal operál, megmutatva, hogy az anyag képes a finomabb mozzanatokra is. A negyedik lépés, az Obsesión Funesta viszont visszaránt a legmélyebb, legmonotonabb funeral doom bugyrokba. A hipnotikus riffelés és a lassan zakatoló dobok egyfajta transzállapotot idéznek elő, amelyből csak a dal közepén felbukkanó, elhaló billentyűs betét nyújt pillanatnyi menekvést, mielőtt a gitárok újra rászakadnának a hallójáratainkra. Az album egyértelmű érzelmi csúcspontja a kilencperces Bosque Del Olvido. Az akusztikus gitár gyengéd, fájdalmas pengetése és a gyászmise tisztasága hirtelen vált át egy epikus doomot idéző fémviharba. Itt a spanyol nyelvű ének és a zokogó hegedűjáték tökéletes egységben írja le az őszi elmúlás képeit és a végső búcsút.
A leghosszabb kompozíció, az Ataraxia a zavartalan lelki béke állapotát tolmácsolja. A hangszerelés itt szellősebb, az ambient elemek nagyobb teret kapnak, ami egyfajta testen kívüli lebegést eredményez. A torzított gitárok lassan háttérbe szorulnak, átadva a helyet a kozmikus csendnek. Ezt a békét töri meg az Ultratumba, amely visszatér az old school death doom legnyersebb gyökereihez, Calaver pedig egy újabb hangszínnel hozza ránk a frászt (amolyan gótikus ízű narrációt hallhatunk). A legmélyebb hörgések és a könyörtelenül nehéz gitárfalak a sírkamra nyirkos hidegét hozzák vissza, nem hagyva teret a reménynek. A záró Iter Sepulturae egy háromperces epilógus. A távoli harangszó, a szél zúgása és a lassan elhaló suttogások végleg lezárják a koporsófedelet.
A 61 perces játékidő ellenére teljesen meglepett, hogy a Color Velorio mennyire hallgattatja magát és úgy gondolom, hogy a jövőben még fogunk hallani erről a projektről. A funeral doom, death/doom rajongóknak mindenképp az idei év egyik titkos favoritja lehet, ami ha nem is lesz azonnal alapmű, de méltó helyet foglalhat el a jól sikerült kiadványok között.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
