Pilgrim Of Fire
An Age Of Penance And Oblivion

(Naturmacht Productions • 2022)

boymester

2022. október 14.

0

Pontszám

7

Szokás szerint záporoznak a promós lemezek, mint Fyrine IV nevű bolygón a meteorit eső (Enemy Mine, a sci-fi egyik gyöngyszeme…), ráadásul onnan is kapom a pofont, ahonnan nem is számítanék rá. Egy leginkább atmoszférikus black, folk/black metalra kiélezett kiadótól kaptam egy friss hírlevelet, miszerint hamarosan megjelentetik legújabb igazolásuk, a tradicionális doomban utazó Pilgrim Of Fire bemutatkozó lemezét. A banda 2017-ben indult útnak Andi J. Haywood angol fiatalembernek köszönhetően, akihez jóbarátja, Marc Hoyland is csatlaozott. A cél a kezdetetkől fogva egyértelmű volt az irányvonal tekintetében: Black Sabbath, Saint Vitus, The Reverend Bizarre és Trouble ágon játszani a vegytiszta végzetet. A páros ugyanúgy kivette a részét a különféle hangsávok rögzítésében, a felvételekhez pedig egy dobost is nyertek maguknak The Reverend képében. Vele kapcsolatban vegyesek az információim: van, ahol vendégként van feltüntetve, máshol hivatalos tagként utalnak rá (nagy eséllyel az élő fellépések során kap fontosabb szerepet).

A rövidke bevezetőből remélhetőleg mindenkinek lejött, hogy itt meglepetésmentes, tipikus angolos doommal lesz dolgunk, amit általában úgy fogadok tapsikolva, mint állatkerti fóka a filléres halat, de azért lehetőség szerint helyén kezelve. Innen nézve a pandémia miatt csúszott An Age Of Penance And Oblivion kellemes meglepetésként, igazán jó bemutatkozásként maradt meg bennem, amit a műfajjal való ismerkedéshez nem, de az underground élvezetek kihasználása végett bőven tudok ajánlani. A kissé általános témákra építő (magány, okkultizmus, kilátástalanság, depresszió) dalcsokor ugyan szövegben, zeneileg és vokál terén sem fogja megugrani a csúcsokat, meghallgatása után még sem tudjuk azt mondani, hogy ez nem egy jó bemutatkozás.
Kezdjük az ismerkedést a hibákkal, vagy legalábbis azokkal, amik baromira idegesítettek. Erre a legtökéletesebb példa a Forsaken címmel ellátott, 3 és fél perces, de végtelennek tűnő intro, amiben konkrétan zene sincs. Akad némi harangzúgás (de még ez sem a tipikus doom hangulatkeltő), aztán valaki artikulálatlanul kiabál, mint amikor egy részeg üvölt a párjának az ablak alatt, hogy engedje be, különben jól pofán veri… Ezt a hangot élvezhetjük némi szinti szőnyeg alatt is. Szerencsére a Rest In Oblivion kapcsol és ott veszi fel a fonalat, ahol alapvetően kellett volna: egy jó kis lüktetéssel. Azzal a fajtával, ami a műfaj torkán lenyúlva visszatér egészen a gyökérként funkcionáló gyomornedvek legnemesebb fajtájáig, a maró, bugyborékoló blues alapokig. Az ének a tartaléklángra vett Ozzy-ra emlékeztet, amiről mindenki eldöntheti, hogy szüksége van-e rá. Részemről jöhet, hiszen ha a hangszín hasonlít is, azért a dallamvilág más utakat is megidéz. Ez tök jól hangzik, de pont erre a tételre nem igaz különösebben. A lüktetés igencsak sokáig, majd 8 percig tart és egy dögös, belevaló gitárszólón kívül az égvilágon semmit nem képes nyújtani a hallgatóságnak. Még igazi pózerűzőnek sem nevezném, mert azok attól függetlenül, hogy brutális hosszúsággal, gyakran súllyal nyitnak, mindig fogós és erős dalok. Az elég kiábrándító nyitás után feltehetjük a kérdést, hogy van-e értelme folytatni? Erre igennel tudok felelni, mivel a The Bargain már sokkal jobban sikerült szerzemény. Itt sincs nagy megfejelés, de megjelenik az a fajta elegancia, ami csak az angol doomra jellemző. Itt már nem blues utánérzés van, hanem ténylegesen nagyszerű, stílusos riffek és ha egyszerű is, de nagyszerű ének. A dalnak ezen felül kézzel fogható szerkezete van, folyamatosan fejlődik a keretein belül.

A hullámzó teljesítményt bebiztosítandó érkezik az Euphoria, ami önmagában hangulatos dal, de semmivel sem több, mint a zenekar egyfajta reflektálása a Sabbath Solitude című tételére, valamint a hasonló akusztikus megmozdulásaikra. A Gallows Tree visszatalál a menetelős, úriemberes vágányra, de visszatér a Rest In Oblivion egysíkú, történésmentes dalszerzése is. A véget nem érő liftezést egy nem túl fogós refrén kívánja eladhatóvá tenni, de ez nem jár túl sok sikerrel. Már-már óriási szerencse, hogy a végjátékban olyan tételeket hallhatunk, mint a Queen Of Ancient Rites, ami önmagában a lemez legjobb dala. Remek téma, végre egy markáns dallamvilág, mely tényleg képes megidézni a klasszikusokat. Kár, hogy ehhez ilyen sokat kellett várni. Ezen a nyomvonalon halad a Servant Of Samael is, valamivel visszafogottabb kiadásban. Magával sodró műfaji finomság az Ashes Over Water, aminek albumzáró mivolta után fel kellett tennem a kérdést, hogy miért nem lehetett ezen a színvonalon indítani a lemezt? A szörnyű intro után találkozunk négy középszerű dallal, majd érkezik négy bőséggel vállalható. Egy bizalomgerjesztő próbálkozás tehát a Pilgrim Of Fire, ami itt-ott megmutatja oroszlánkarmát, máskor pedig fantáziátlan kiscicaként keresi önmagát a sötétben. Talán jót tett volna nekik némi demózás, EP kiadás, dalválogatás, mielőtt teljes albumot tesznek le az asztalra. Minden esetre ebből a dalcsokorból arra lehet következtetni, hogy ez egy kivételesen hangulatos, műértő alakulat, akik még keresik a helyüket az egyébként nem túlzsúfolt színtéren és próbálgatják a szárnyaikat. Várom a folytatást!