Bőven kiosztásra került már 2019 kedvenc lemezeinek listája és ilyenkor van az, hogy sorban futok bele olyan tavalyi kiadványokba, amelyekre valami oknál fogva nem volt időm, vagy teljesen elkerültek. Így sikerült átugranom az amerikai Soulmass zenekar második nagylemezét is, a The Weakness Of Virtue-t.
A 2013-ban Kingdoms Of Flesh névvel indult banda hamar átváltott jelenlegi nevére és a death/doom metal világa kötelezte el magát. Viszont az mellett sem mehetek el szótlanul, hogy legfőbb inspirációjukat egy olyan játékból merítették, ami nagy kedvencem és aláfestő zeneként alapvetően ezt a műfajt, valamint még borongósabb funeral doom testvérét szoktam hallgatni. A Dark Souls nevű akció RPG-ről van szó, aminek sajátos, bőven horrorisztikus dark fantasy világában gyakran szoktam bolyongani még a mai napig is. Sokszor jutott már eszembe, hogy az embert próbáló nehézségéről elhíresült programhoz az egyébként nagyszerű alapzenén kívül lehetne valami extrém muzsikát gyártani és ennek is elérkezett az ideje. A játék rothadó, fénykorán bőven túlesett világa, gusztustalan teremtményei, mérgekkel és átkokkal tarkított területei, lakatlan és ódon kastélyai bőséges lehetőséget szolgáltatnak ahhoz, hogy mindezt zenébe foglalja valaki és ahogy a Soulmass kapcsán elkezdtem kutakodni, találtam is pár produkciót. Azt korábban tudtam, hogy a szintén nagyszerű lemezzel jelentkezett Tomb Mold is foglalkozik ezzel a hagyatékkal, sőt, a funeral doomos Bell Witch is hivatkozott már rájuk forrásként de az újdonságként hatott, hogy akad a rajongók közt melodikus black metal zenekar (Firelink), progresszív black (Hath) és technikás deathcore horda is (Dayum).
Persze a The Weakness Of Virtue értékeinek felismeréséhez nem kell nagy játékosnak lenni, mivel a 2014-es, meglehetősen középszerű Despairing Fates című debütáláshoz képest bődületesen nagyot ugrott előre a csapat magában a műfajban is. A témát azonban nem kerülhetjük ki, mivel annak groteszksége adja magának az albumnak is az egyedi hangulatát. Az a körülmény sem elhanyagolható, hogy a bemutatkozás után vált igazán komplex zenekarrá a csapat. Kezdetben ugyanis Brett Windnagle felelt minden hangszerért, melyhez kapcsolódott Bryan Edwards karcos, agresszív hörgése, mára viszont kaptak egy meglehetősen ügyes dobost Scud (Blood By Dawn, Project: Roenwolfe), valamint egy megbízható basszusgitárost Aaron Sluss (Graveview, Yngwie J. Malmsteen, Vermiform, Seven Kingdoms) személyében.
A borítót ugyan értem, de nem tartom elég hatásosnak annak kifejezésére, hogy milyen sötét utazásra indulhatunk az egy órás játékidő feletti tartalmon keresztül. Annál jobban sikerült tökéletesíteni a hangzást, ahol a rezgő, ropogó gitárok tökéletesen képesek prezentálni a csaták hevét és kétségbeesését, a súlyos és lassú menetelések pedig azt az ezer éves nyomasztó csendet és kilátástalanságot, amely a sorozat világát sújtja. Okosan bántak a dalok hosszával is: akad monumentális darab bőven 10 perc felett, de akadnak 4 perc környékére eső tételek egyaránt. Ezekben rengeteg váltással, még nagyszerűbb riffel és témával találkozhatunk, valamint azt is ki merem jelenteni, hogy a progresszió is felüti a fejét egyes szerkezetekben, amik kifejezetten izgalmasra sikerültek. A monumentális záró tételben még (spoiler) női ének is került, ami egészen más dimenziókba képes emelni a tételt. A vaskos gitárjáték közepette okosan közlekedtek a melodikus részek, egy-egy rövidebb gitárszóló pedig üdítően hat az alapvetően nyomasztó összképben. Ezeknek köszönhetően a végeredményt nem csak a játék, vagy a doom szerelmeseinek tudom őszintén ajánlani, de egy mezei death metal rajongó is megtalálja benne a számításait!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.