Hiába a 2019-es újjászületés, még így is nagyon meglepett, hogy röviddel néhány röpke hír után a promós fiókunkban landolt az új The Gates Of Slumber lemez. Egy ritka szar napomat dobta fel a dolog, mivel a The Wrecht és a monumentális Suffer No Guilt mind a mai napig gyakran előkerülnek (előbbinek azért is van jelentősége, mert a róla szóló cikkel kezdtem meg a végeláthatatlan csörtémet a Fémforgács hasábjain). A visszavonulásnak személyes tragédiák sokasága volt a mozgatórugója, valamint az, hogy a bandát 1997-ben The Keep névvel megalapító Karl Simon sokáig elzárkózott a folytatástól az elhunytakra való tekintettel. Alapvetően a The Gates Of Slumber felállása egy kimeríthetetlen káosz, kilépő-visszatérő zenészek sokaságával, ám legtermékenyebb korszakuk, ami 2003-2013 közé datálható jó darabig stabil volt. Ennek a mértéktelen heroinfogyasztás vetett véget. Elsőnek a banda markáns hangzásához hozzájáruló basszusgitárosukat veszítették el, az akkor mindössze 37 éves Jason McCasht, majd két dobosuk is átköltözött az égi mezőkbe. A nehézségek ellenére Karlban a doom iránti rajongás nem állt meg, így pótlásként összehozta a Wretch nevű projektet egy jól sikerült lemez erejéig, azonban az anyabanda kísértésétől nem tudott megszabadulni. Az újraegyesülés kezdetben koncertezési szándékkal jött össze, a zúzós bulik viszont újabb és újabb ötleteket hoztak a felszínre. A friss lemez egyértelműen egy önfediniálásnak számít már a címe alapján is, egy második életnek a zenekar számára, ami most veszi kezdetét.
Aki ismeri a korábbi lemezeket, azoknak sem kell azonban megijedniük, hiszen egy tradicionális doom metal monstrumról van szó, ami nem fog átváltani hirtelenjében djentbe. Inspirációnak is marad, a ronda és ötlettelen borító ellenére, Robert E. Howard kardforgató hőseinek fantasy világa, valamint a klasszikus horror, viszont minden eddiginél érettebb és karcosabb formában. Dalszövegek tekintetében konkrét párhuzamokat is említenek egyik kedvenc John Carpenter filmemmel, a tökéletes kísértethistóriával, a Köddel.
A The Gates Of Slumber képzeletbeli járgányában továbbra is a Pentagram, Saint Vitus kézjegyével ellátott motor duruzsol, azonban a korábbinál sokkal több tételben ugrott be párhuzamként a Cathedral neve is, leginkább Karl menet közben, nagy eséllyel az önpusztító életvitelnek hála, egyre rekedtebbé váló hangjának. Az album rögzítésében egyébként még ketten voltak segítségére: a régi-új dobos, Chuck Brown, valamint a némileg fiatalabb energiákat képviselő Steve Janiak basszer, aki egyértelműen felveszi a korábban elveszettnek tekintett fonalat, mivel rengeteget tesz hozzá a végeredményhez. Érdekesség egyébként, hogy mindketten multifunkcionális zenészek, hiszen ők képezik a kvázi most már testvér zenekarnak tekinthető Apostle Of Solitude magját.
De hagyjuk a rizsát, foglalkozzunk azzal az egyetlen dologgal, ami igazán számít, a zenével! Bármennyire is próbáltam a szokásos módon a lehető legpártatlanabb módon ezt leírni nektek, mostanában nem esett ilyen nehezemre. Ennek az az oka, hogy ez egy The Gates Of Slumber album! Ahogy elindul az Embrace The Lie, végigfut a hideg rajtam a régi jó emlékek okán és hiába nem “minden idők” doom riffjével, témáival támad, azonnal bólogatásra ingerel. Hangzás ügyileg egyértelműen a The Wretch keményebb vonalát követi, ami szintén sokat hozzátesz a végeredményhez. Szükség is van a maximumra minden területen, hiszen a The Gates Of Slumber korong a szokásosnak nevezhető, majd órás játékidővel rendelkező albumokhoz mérten igencsak kurta a maga 36 percével. Tehát az Embrace The Lie jó nyitány, de meg kell valljam, és itt jön a várt objektívitás, hogy nem letaglózó, sőt, a kiadványon sokkal jobb tételekkel is találkozhatunk. A nyitás egy kicsit száraz, amolyan marylandi doom hangulata van, de azok sajátos ős-metal érzete nélkül. Szerencsére a We Are Perdition mindenben rálicitál. A remek basszus témából kiáramló tradicionális, menetelős dalban akadnak apró kis finomságok és minden hangszer megkapja a méltó idejét is, akárcsak az ének. Első hallgatásra kedvenc lett és nem tudom, hogy idén fogok-e még hallani hasonlóan remek szerzeményt (azért a Doomraiser hamarosan érkező lemeze még hátra van…). Ezen recept alapján épül fel a Full Moon Fever is, bár akad egy furcsa tördelés benne, ami ki tudott zökkenteni néhány pillanatra, valamint a gitárszóló is lehetett volna emlékezetesebb, ha már a dal második felét neki szentelték. Kellemes darab az At Dawn, amit kifejezetten rövidnek éltem meg a maga négy percével. Mintegy kompenzálás gyanánt érkezik utána a lemez két leghosszabb dala, a The Fog, ami már a címéből adódóan is a lassúságra és a horrorra koncentrál. Akárcsak a film, ez is ontja magából a retro atmoszférát, egészen jól megidézve a zenekar saját múltját is. Ugyan akad némi epikus vonal is benne, ez igazán a záró The Plague-ben teljesedik ki, mely a “második” kedvenc címet zsebelte be magának. És ennyi…
Jobban fájt a kiadvány rövidsége, mint a kissé hullámzó minőség, hiszen működő pillanataiban a zenekar egyszerűen nem tud nem élő klasszikus lenni, viszont akadnak jelek bőven az idő közbeni betokosodásra, más szóval öregedésre is (a 2016-os Wretch kitérő frissebbnek hatott). Rajongóknak kihagyhatatlan lesz ez a kiadvány, hiszen a létezése is kuriózum, de ugyanakkor eszembe juttatja, hogy mi lett volna, ha egy stabil felállással az elmúlt évtizedet tényleg kihasználta volna a zenekar. Van egy olyan sejtésem, hogy valóban az utolsó The Gates Of Slumber anyagot tarthatjuk a kezünkben november 29-től.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
