A német Alexander Von Meilenwald előző lemezéről is nekem volt szerencsém írni 2017-ben, így aki zenekari történetre vágyik, nyugodtan használja a keresőnket. Most kicsit személyesebb körmondatottal vezetném fel nektek az új, The Thule Grimoires című albumot, ami természetesen most is teljes mértékben hű a The Ruins Of Beverast eddigi fejlődésmenetéhez, ha lehet ilyenről beszélni. Ezt azért írom, mert én nem fejlődést, hanem változást hallok a projektet illetően lemezről lemezre, csak általában ezek felett szemet hunyok, mivel minden változás mellett képes megmaradni annak, ami. Számomra például egy nagyszerű mankó volt az első három lemezével, amelyre támaszkodva olyan szélsőségekig merészkedtem a zenét illetően, amikre korábban nem volt példa.
Persze fiatal révén az ezredfordulón nálam is pörögtek a kötelezők, de mai szemmel nézve inkább az átlagos CD boltban is beszerezhetők, mellettük pedig azok a jóval nagyobb kincsnek számító kazetták, amelyek olvashatatlan, sokszor fonetikus módon leírt kis címkével hirdették csak, mi lehet rajtuk. Nagy becsben tartottam például egy olyan hanghordozót, melyre egy ismerősöm azt írta, hogy Sajer (Slayer), a másik oldalára pedig, hogy Killemal (Metallica album volt rajt, mint kiderült). A The Ruins Of Beverast érkezése ennek a korszaknak a végét jelentette, mivel nem névtelen kazettán, hanem névtelen CD-n kaptam és csak nagy soká tudtam kideríteni, hogy mit is hallottam rajt. Ez volt ugye az Unlock The Shrine, ami a zene olyan oldalát mutatta meg, amit korábban még nem tapasztaltam. Végtelenül magányos utazás kontra hihetetlen profizmus és ambíció: így jellemezhetném a legegyszerűbben Alexander bemutatkozását, amit a mai napig sokan nem tudnak megfelelő helyre sorolni minőségét illetően, pedig nem nagy kunszt klasszikusnak nevezni.
Persze sok előadó villantott már nagyot első nekifutásra, de itt nem vége szakadt a történetnek, hanem épp kezdetét vette. Alexander a nyersebb, de első perctől egyedi black/doom keverékétől valamelyest eltávolodva, mindig újabb és újabb témát alaposan körbejárva eddig hibátlan diszkográfiát hozott létre, amihez én első hallgatás után odacsatoltam a friss korongot. Lovecraft, vallásellenesség, küzdelem a belső viharos hangokkal, sámánizmus és még számtalan nem evilági történet után most az ókor kerül terítékre. Méghozzá az akkor ismert világ legészakibb részei, melyekről mára csak homályos mondák maradtak fent, melyek olyan misztikumokkal kecsegtetnek, melyek emléke valószínűleg örökké elveszett az írástudatlanságnak és a sok-sok évnyi háborúzásnak és rombolásnak köszönhetően. Néha tényleg furcsa még belegondolni is, hogy fejlett népek, kultúrák tűntek el úgy a Föld színéről, hogy bármi fennmaradt volna róluk. Későbbi történetekben hivatkoznak rájuk, vagy funkciójukat vesztett eszközeik töredékeit, épületeik, szobraik romjait találjuk meg, miközben valódi értékeik, talán általuk is csak örökölt hagyományaik teljesen elpárolognak az idősztráda horizont felé összeszűkülő tűzforró aszfaltján.
A lemez most azért nem távolodik el annyira, mint néhány elődje: az Exuvia esetében megkezdett és még érezhetően ki nem játszott sámán kultusz hangulat szintjén újfent bőséggel megjelenik. Hiszen itt is az ősi szellemek, démonok kapják a központi szerepet, csak ezúttal más történetben és más szemszögből. A végtelen, fagyos síkságok, élettelenre dermedt erdőségek névtelen, mégis megszemélyesített lényeinek birodalma ez, jóval az ember korszaka előttről.
A zenében, ha sarkítva akarunk róla tárgyalni, black és doom metal keverékét találjuk, de ha fülünket is hagyjuk beleszólni a az újfent hosszú szerzeményekbe (most is órás játékidő felett vagyunk), akkor feltűnnek az indusztriális, progresszív, post-metalos elemek, amelyekhez újabb műfaji kalandozást is csatolhatunk: a gótikus metalt/rockot. Ehhez nem volt szükség különösebb csodára, csak arra, hogy Alexander a károgáson, hörgésen, könyörgésen, siránkozáson, narráción és halk suttogáson túl a már korábban is előfordult tiszta dallamait ebbe az irányba terelje. Mélyről jövő, öblös ének jellemző tehát a legtöbb erre alkalmas helyen és ezekről nagyon gyorsan eszembe is jutott a Type O Negative és Peter Steel.
Gótikus andalgás ide vagy oda, ismét két monstrummal, nagyágyúval nyit a lemez, hogy messzemenően elriaszthassa a potyalesőket. A Ropes Into Eden – The Thundra Shrines kettős kissé sablonosabb szerzeménynek tűnik első hallásra, míg újabb és újabb nekifutás során azért képesek közelebb kerülni hozzánk. Mire eltelik a lemezt indító 24 perc, egy sivár, kietlen világban találjuk magunkat letűnt civilizációk romjai közt, ahol azonban egy nem várt kincsre találunk. Ez a Kromlec’h Knell, ami teljesen egyedi atmoszférával, kísérteties billentyűkkel és egy baljóslatú, mégis jóleső gitárdallammal kényeztet minket. A hörgés mellett minden eddiginél nagyobb szerepet kapnak a tiszta dallamok, egyszerű megoldások, melyek mellett a továbbra is mélységesre hangolt riffek, vagy inkább torz gitárhangok sokkal nagyobb hatást képesek kiváltani. Ezen kívül talán csak egyszer tapasztaltam hasonló kettősséget, méghozzá Gabriel Fischer formációja, a Triptykon esetében, amit biztosan nem kell bemutatnom. A tétel végére visszatérnek a sámán rigmusok és kántálások, a sötét rituálék, hogy szép lassan átvezessenek a furcsa nevű Mammothpolisra, ami egy újabb zseniális szerzemény. Ez egy lassú, indusztriális hangokkal tűzdelt pszichedelikus utazás tiszta vokállal, de olyan komolyan nyomasztó feelinggel, hogy bármelyik black metal formáció megirigyelhetné. Tökéletes felvezetés, előfutár a kedvencemmé vált Anchoress In Furs számára, ahol mindez folytatódik, immár vontatott doom lüktetéssel és rengeteg torz hanggal, zörejjel. A Polar Hiss Hysteria esetében a hatalmas tempóváltásokat kell megünnepelnünk, a záró Deserts To Bind And Defeat esetében pedig minden eddigi erősséget megfülelhetünk ugyanugy.
Folytatódik tehát a The Ruins Of Beverast által már jó ideje művelt példa értékű munka, aminek ténylegesen csak az anyag első negyedének kiszámíthatóságát tudnám felhozni, de minőségük okán talán még azt sem. Hallgassátok meg mindenképp és ne zárkózzatok el az újrázástól sem. Azt azonban ne feledjétek, a szokás szerint hosszú anyag most sem háttérzenének és könnyen emészthető tömegterméknek készült, szóval a körülményeket sem árt optimalizálni hozzá… A lemez a bandcamp oldalon már meghallgatható.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.