Ha egy albummal kapcsolatban az experimental, avant-garde jelzőket találjuk, automatikusan valami újra, formabontóra asszociálunk belőle. Általában ezek az anyagok vagy nagyon erősre, vagy kifejezetten idegesítőre sikerülnek, hiszen a fülünk a káoszban is mindig a kézzel fogható kapaszkodókat keresi, a disszonáns hangok összessége ritkán nyújt bármiféle élvezetet. Vannak ennek a vonalnak igazán nagy mesterei és akad számtalan próbálkozó is, akiknek legtöbbször rövid pályafutás jut osztályrészül. A bátor kísérletezőkhöz tartozik a Victory Over The Sun nevű oregoni projekt is, aminek sikerességének megállapítására bizony nagyon rá kell feküdni. Már az is beszédes, hogy ez a név egy orosz futurista operából származik, ami már a maga idején is botrányokat gerjesztett (1913).
Egyszemélyes alkotásról van szó természetesen, aminek különlegessége, hogy elkövetője egy hölgy, Vivian Tylinska, aki már elég régóta próbálja szabadjára engedni belső démonait sajátos metal értelmezésében. A lengyel származású zeneszerző első anyaga még Cichy Duch néven jelent meg 2016-ban, 2018-ben pedig már a Victory Over The Sun jelző alatt hozta ki a Century Of Hands című korongot. Mindegyikbe belehallgattam, de be kell vallanom az őszintét: végig egyikkel sem sikerült megbirkóznom. A friss kiadvány viszont pofás borítójával és egyediségre való törekvésével felkeltette az érdeklődésemet.
Műfajilag tehát legegyszerűbb úgy leírni a lemezt, hogy avant-garde, experimental metal, de több irányból is megközelíthetjük. Az átlagosan 9 perc környékén mozgó dalok sötét hangulata és néhány része black metalból táplálkozik, amihez kapunk egy jó adag akusztikus részt jazz beszivárgásával, de akadnak klasszikus zenei ízek is. Ennek megfelelően sok hangszerrel találkozhatunk, amelyeket időnként nagyon kellemes hallgatni, máskor émelyítőnek, depresszívnek érezhetünk, amikor elgurul a gyógyszer, akkor meg az egészet a tűréshatár tetejéig fokozza az alkotó. A durva megnyilvánulásokhoz igazodik a vokál is, ami a hangszálakra valószínűleg egészségtelen károgásban, sikolyokban merül ki.
Mindez egészen izgalmasnak hat és valóban, a Victory Over The Sun nagyon el tud kapni a hangulatával, de sajnos a lemez egészében elég sok hiányossággal küzd. A dalok gyakorlatilag ugyanarra a sémára épülnek: akusztikus finomságok után torz zörejek sokasága érkezik és utána ismételten lazulás. Az extrém vonalnak a hangzás sem erőssége, rétegei összeolvadnak, jelentéktelenek lesznek. Ennek az az eredménye, hogy masszává, a változatosságra való törekvés ellenére egyneművé válik ez a valamivel több, mint fél óra. Néhol a már említett kapaszkodók is hiányoznak, a káoszban nem találjuk meg magunknak azt a pluszt, ami tovább hajtana minket a hallgatásban. Ezen az sem segít, hogy néhány oldalon EP-nek van feltüntetve az anyag, viszont Vivian a saját oldalán nagylemezként hivatkozik rá és én inkább az elkövetőnek hiszek…
Igazán kettős érzésekkel fejeztem be az A Tessitura Of Transfiguration hallgatását, mert egyszerre őrült és nagyszerű, valamint sok helyen kiakasztó és kissé egysíkú. Dobok rá egy semleges pontot, mert ha valami, akkor ez a kiadvány mindenképp egyéni értékrendet és értékelést követel. Aki bírja az elmebajt és az időnként öncélú kísérletezéseket, annak megéri tenni vele egy próbát.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.