Kivénhedt, lerágott csontként tengődő ősembernek érzem magam, amikor a hangpróbára folyamatában dobálják be az újabbnál újabb modern, technikás death metal anyagokat. A legrosszabb az egészben, hogy amit hallok, arról tudom, hogy első osztályú és fantasztikus zenészek produkálják, de számomra sokszor kegyetlenül steril, élettelen az egész. Nehéz elvonatkoztatni a jó öreg old school vonaltól, ami nekem még nem volt régi sulis, pusztán dohos, torokszorító halálfém fogós témákkal, ahol még nem ütötte fel a fejét a jazz, vagy bármiféle brilliáns módon beépített finomság. Viszont azt is kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a műfaj a legtöbb kártyáját már kiterítette, így igazán érdemes ezeket az új utakat kutatni. Pont ezért fogott meg azonnal a melbourne-i Werewolves zenekar második lemeze, ahol teljesülni véltem minden kívánságomat: technikai részről sem nevezhető őskövületnek, de megmaradt dalokból álló, pusztító és húscincáló death metalnak. A trió produkciójában akadnak kellemes áthallások a black metal, thrash és grind irányába, de egy pillanatig sem kételkedhetünk benne, hogy a múltat tisztelteben tartó, mégis új vizeken evező anyaggal van dolgunk.
A teljesítmény természetesen nem a semmiből érkezett ezúttal sem, hiszen a 2019-ben összeállt horda tagjai már régóta ismerik egymást különféle formációkból, melyek szintén izgalmas felfedezést nyújthatnak azoknak, akik kevésbé ismerik az ausztrál death metal frontot.
Az első perctől fogva gyűlöletbeszédet tartó, üvöltő és hörgő Sam Bean például a szintén nagyszerű The Antichrist Imperiumot erősíti a gitáros Matt Wilcockkal egyetemben, de találkozhatunk velük a nagyobb múlttal rendelkező Abramelin, The Berzerker, The Senseless fedélzetén is. Minden csapat a progresszív, előre mutató extremitást tartja fő irányvonalnak, de David Haley dobos Psycroptic formációja nevezhető igazán technikai alapvetésnek, főleg 2003-as The Scepter Of The Ancients lemezük alapján.
A farkashorda tehát tudja, mi fán terem az extremitás, most pedig gyakorlatilag 12 hónappal a bemutatkozó anyaguk után készen állnak a világ vérbe folytására. Nem is tehetnék ezt más módon, mint az idei év számomra legfrappánsabb lemeznyitó dalával, ami egyszerűen csak I Don’t Like You címmel tudatja velünk a lényeget. Nem bírom a pofád, ezért szépen a cipőm hathatós segítségével az aszfalttal hozom egy magassági szintre…
Az intenzitásnak megfelelően nem is túl hosszú az anyag és a dalok sem kívánnak túlzottan bonyolult kanyarokat bejárni annak ellenére, hogy minden másodpercük gépiesen pontos és kidolgozott. Szerencsére ennek a hangulat sem látja kárját, így a 34 perces vérfürdő, amit a zenéhez méltó kegyetlen borító allá sikerült bepréselni végig megmarad az intenzitása és hatásossága. Szép sorban érkeznek az olyan témák, mint a társadalomban való végtelen, visszafordíthatatlan csalódás és az általa keltett csillapíthatatlan düh, a tehetetlenség által okozott frusztráció, melynek egyenes következménye ez a zenei formába öntött belső robbanás, a totális nihilizmus. Minden tétel egy sajátos daráló, amibe az énekes belehányja az elmúlt év, évek szemetét, hogy azt apró cafatokká téphesse.
Nem kérdés, hogy az év egyik legtökösebb, legkeményebb death metal lemezével van dolgunk, amit igazi veteránok raktak össze nekünk és többet érdemel annál, hogy elsüllyedjen a rengeteg kiadvány között. Én minőségben, jelentőségben azonnal odatettem a nemrég tárgyalt Morgal korong mellé, ami kissé más stílusban, de az intenzitást tekintve hasonló felfogásban készített egy gyilkos korongot. Ha elfogyott a koksz és kell a vénádba némi adrenalin, akkor fogyaszd egészéggel az ausztrálok anyagát, előételnek pedig simán tudom ajánlani a bemutatkozásukat, ami talán egy hajszállal marad le ettől a produkciótól! Mindkettőt meghallgathatjátok a csapat bandcamp oldalán.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.